Elizabeth Potter

10.

            *Elizabeth szemszögéből

Vannak olyanok, akik nehezen viselik a veszteséget. Olyanok, kik terveznek, tesznek azért, hogy legyen mit választaniuk, és miután választottak, az legyen a legjobb döntésük. Beléjük van nevelve a nagyravágyás, a maximalizmus, az, hogy mindenből a legjobbak legyenek. És hogy miért? Mert anya és apa is a legjobb volt.
Nincs más választás, neked is a legjobbnak kell lenned. Ez amolyan kimondatlan elvárás.
Nincs kimondva, de attól még ott van, és mivel érezni a légkörben, a tekintetben , az érintésben, így valamilyen módon igyekszünk megfelelni annak a bizonyos elvárásnak.

Világ életemben az volt a célom, hogy jó ember legyek. Hogy megtaláljam mindig az arany középutat, és ne kelljen rossz döntéseket hoznom. Hogy igyekezzek mások segítségére sietni, még akkor is, amikor már én is fuldoklom.

Meg akartam felelni a tanítóimnak, a barátaimnak, az embereknek, magának az egész világnak. Kudarcról hallani se szerettem volna. Nem tűrtem el magam mellett, így igyekeztem precíz, és pontos maradni mindig.

Alvatlan éjszakák a hátam mögött, kihagyott étkezések.
Ez kellett ahhoz, hogy tartani tudjam a látszatot. Azt a világomat, ahol tökéletes voltam, ahol egyetlen hibát sem vétettem, és ahol boldog voltam.
Ezt mutattam magamból a világnak, mindenkinek.
Sok barátom volt ezáltal. Nagyon sok. Mindenki úgy ismert, hogy ő az a lány, akinek a szülei meghaltak, majd legyőzte a nagyhatalmú, gonosz varázslót, de mégis tökéletes életet él. Mindenki szerette őt, sosem tévedett.

Igen, hogyne.
Hiszen minden olyan tökéletes volt körülöttem.

Mindenki ilyenre vágyott. Láttam rajtuk, hogy legszívesebben testet cserélnének, csak ne kelljen nekik szembenézni a hibáikkal. Mert milyen jó lenne, ha minden a rendes kerékvágásba történne.

Tudod mit? Rendben, cseréljünk. Cseréljünk testet egyetlen egy napra. Éldd az én életem, míg én a tiéd. Légy boldog, ha az akarsz lenni, és élj úgy, hogy ne kelljen aggódnod mindenért. Mert az én életem ezt mind tálcán kínálná.

*

Ideje volt indulnom. Gondoltam magamban, még mindig az asztalnál ülve. Nem voltak sokan a teremben. Csak egy-két boszi, kik még beszélgettek és néha felnevettek egymás közt.
Csak én ültem egyedül.
Senkit sem ismertem, akihez odamehettem volna, de talán nem is akartam társaságot magamnak.
Jó volt ez így.

Még ültem egy ideig, csendben az üres asztalnál, majd miután kezdett hűvösre fordulni az idő, ráadásul az a kevés tanuló is rég nyugovóra tért, feltápászkodtam. A székem automatikusan nyikorgott a felállásom következtében, egy kis zajt csapva a teremben.
Senki sem volt már bent.

Kezeimmel megmarkoltam a köpenyem, majd egy kicsit feljebb húztam, hogy ne lépjek rá, és ne essek el benne.
Igyekeztem a bejárat felé, majd mikor odaértem, kitártam az ajtót és a hálokőrzetembe indultam.
Fogalmam sem volt arról, hogy merre megyek, csak mentem és mentem, addig míg volt előttem folyosó.
A cipőm kopogott a padlón, némi ütemet adva, míg fáklyák kísérték az utamat.

Csak bolyongtam a folyosókon, és az sem érdekelt, hogy eltévedek.
Szemügyre vettem a kastély minden szegletét, tanulmányoztam a festményeket, némelyikkel még el is beszélgettem egy jót.

Épp az egyik festményt nézegettem, miközben a gondolataimba meredtem, de oly annyira, hogy azt se vettem észre, hogy váratlan vendégem érkezett.
- Te mit keresel itt? - szólt a hátam mögül egy mély, búgó hang.
Nem számítottam senkire a folyosón, így megugrottam ijedtemben, majd megfordultam a tengelyem körül, hogy megtudjam, ki zavart meg a nyugalmamban.

Egy szőke hajú, sápadt bőrű, szürke íriszekkel ellátott, magas fiú állt két méterrel előttem, ki engem méregetett összehúzott szemekkel.
Nem válaszoltam rögtön, hiszen mit is mondhattam volna? Hogy eljöttem társalogni a festményekkel? Ugyan már.
Szerintem ha ezt adtam volna válasznak, biztos, hogy kinevet. De nem csodáltam volna.

Megköszörültem a torkom, majd szólásra nyitottam a számat.
- A hálókőrzetem felé indultam, de eltévedtem. - mondtam szemeibe a fél igazságot. Mert nagyjából tényleg ez történt. A többiről nem kell tudnia.

A fiú tett felém egy lépést, majd kezeit behelyezte a farmer zsebeibe.
- Nem tudom, hogy sikerült eltévedned, de nagyon nem jó helyen jársz. - csak ennyit mondott, majd elindult a folyosón.

Nem vártam meg, míg eltűnik a szemem elől, gyorsan utolértem, majd igyekeztem tartani vele a tempót.
- Egyébként, ha már itt tartunk - kezdtem el beszélni az illetőhöz. - Te mit kerestél itt? Te sem voltál jó helyen. - közöltem vele, majd igyekeztem leolvasni valamit az arcáról, de a közönyön kívül, semmit se láttam.
- Az nem rád tartozik. - szúrta oda, majd gyorsabban kezdte szedni a lábait, én pedig szinte mellette futottam.

Egyébként nem voltam benne biztos, hogy pontosan merre megy, de gondoltam vissza a hálókőrzetbe. És mivel egy házban voltunk, így nyilván követtem őt, akármennyire ment gyorsan.

Úgy tűnik tényleg rossz helyen voltam, ugyanis elég kacskaringós úton mentünk, hogy elérhessük az úticélt. A srác nem szólalt meg az út alatt, és én sem kíséreltem meg megszólítani, mert úgy gondoltam, hogy semmi kedve velem társalogni.
Így csak csendben követtem, és vártam, hogy megérkezzünk.

A lábaimat ólomsúlyunak éreztem, és a szemhéjaim is nehezen bírták tartani magukat.
Ez az éjjeli kóborlás teljesen elszívta az energiám, és semmi másra nem vágytam abban a pillanatban, csak a meleg, puha ágyamra, és hogy végre átadhassam magam az álomnak.

- Itt vagyunk. - rázott vissza a valóságba a srác, majd amikor a tekintetem kitisztult, körbepillantottam a helyiségbe.
Minden tiszta zöld és fekete volt. Szinte az egész szoba beleolvadt a sötétségbe, így nem nagyon tudtam kivenni, hogy mi micsoda.
Csak két lépcsőt vettem ki a sötétségben, amik vezettek valamerre. Gondolom a szobákhoz.
- Egyébként - fordultam az ismeretlenhez, ki furcsa módon, még mindig ott állt. - Nem tudom, hogy szándékosan e vezettél idáig, de köszönöm! - néztem rá hálásan, amiért cserébe egy hümmögést kaptam.
- Ne szokd meg! - mormolta az orra alatt, majd fel lépkedett a baloldali csigalépcsőn.