Elizabeth Potter

15.

                 * Elizabth szemszögéből

- Miért kell ehhez a teremhez külön jelszó? - léptem be Draco után a terembe, miközben a hátához beszéltem. Arra sem méltatott, hogy rám nézzen válasz adás közben. A bunkó. Jó, eddig is tudtam, hogy mindig csak magával tőrödik, de csak nem törik ki a nyaka, ha rám néz és válaszol. Azért ez nem fáj ennyire.

- Mert ez a bájitalterem. - mondta unottan, és leült a haverja mellé a padba, majd kezet fogott vele. És én itt már nem voltam érdekes. Lezárta a beszélgetést, és innentől kezdve már ott se voltam. A haverjával foglalkozott, akivel néha-néha felnevettek valamin. Annyira idegesítő ez a gyerek. Legszívesebben felrúgnám.
- Bunkó. - motyogtam magam elé, majd sarkon fordulva kerestem magamnak is egy helyet.
A teremben körbefordulva pásztáztam a pultokat üres hely után kutatva, de mindenhol megvolt a kettő.
Olyan sokáig szobrosztam ott középen, hogy a diákoknak is feltűnt, hogy nem találok helyet magamnak.
- Itt van hely! - hallottam meg az egyik irányból a hangot, így azonnal odakaptam a fejem. Az egyik mardekáros srác paskolta meg a mellette lévő helyet, lelökve a padtársát, ki szitkozódva meredt a barátjára.
- Nem! Itt is van! - jött most a másik irányból szintén egy mardekáros fiútól, aki viszont valóban egyedül ült. Elmormoltam egy imát, miközben felé igyekeztem és reménykedtem abban, hogy merő véletlenségből akadok egy másik üres helyre, hogy ne mellé kelljen ülnöm. A fiú Draco bandájához tartozik. És mind tudjuk, hogy nem egy ártatlan fiúról beszélünk. Ott okoz balhét, ahol csak tud, és mindenben benne van a keze. Őt is jobb, ha elkerüli az ember, de persze nekem ez nem sikerül. Miért is kegyelmeznének nekem az égiek?

Önelégült mosolya elárulja, hogy ő nagyon is jól fog szórakozni az órán. Elhúzom a szám. Igyekszem kimért, lassú léptekkel megközelíteni a pultot, egy kis időt hagyva magamnak. De mire is? Ó, igen!
Én épp várok arra, hogy valaki megmentsen és ez az illető meg is teszi. Nem is kellett sokat várnom. Szinte rögtön meghallottam a megmentőmet.
- Elizabeth! Gyere ülj ide! - szólalt meg egy lágy hang valahonnan elölről, én nekem pedig felcsillantak a szemeim. Nem kell olyan sokat keresgélnem, ugyanis nem messze tőlem egy griffendéles lány bámul rám, várva, hogy mellé üljek.
Ez a lány barna, göndör hajjal, szeplőkkel a szeme alatt maga Harmione Granger. Zöld szemei még mindig engem vizslatnak.
Nem kell mégegyszer kérnie, még egy utolsót rápillantva a mardekárosra, hagyom ott pillanatok alatt és szinte zuhanok, olyan gyorsan dobom le magam a lány mellé. És nem, nem tudom figyelmen kívül hagyni a fiú csalódott tekintetét.

- Nagyon szívesen! - mondta mosolyogva Harmione és látszott rajta, hogy jól szórakozik.
- Köszi! Életmentő vagy! - néztem rá hálásan, mert tagadni se tudtam volna, hogy nekem a srác mellett nem lett volna megfelelő. Bár, itt a legelső sorban ülök, de az most nem számított. A lényeg, hogy nem egy újabb prédája leszek annak az önelégült seggfejnek. Nekem ennyi bőven elég volt.

- Ezen az órán össze vagyunk vonva veletek ugye? - persze, tudtam a választ, de a lánytól szerettem volna hallani. Valami itt nem stimmelt nekem.
- Igen, szinte majdnem minden órán! Csak a mai napon van egyetlen egy közös óránk! A többin majdhogy nem együtt leszünk. - kaptam választ azonnal. Harmione eleinte egy szimpla kérdésnek tekintette, most azonban kérdőn felém fordult. - Miért érdekelt?

- Hol van Ron és Harry? - tértem a lényegre, mert mind a ketten hiányoztak a teremből. Tudom, hogy készűlnek valamire, mert Harry nem szokott lebetegedni és lesérülni sem sérülhetett le, ugyanis nem volt ma még kviddics edzés, meg egyébként is. Ha Harry megsérült volna, arról biztosan tudnék. Mc. Galagony Professzor vagy Dumbledore Professzor már jelezte volna.
Sőt, Harmione sem itt ülne mellettem, hanem már rég a gyengélkedőn lenne Harry jobbján. Hacsak nem elterelés. Azért, hogy a fiúk ne bukjanak le, beültették Harmionét az órára, ő majd úgy is lefoglalja Pitont. Ha ez áll a dolgok mögött, akkor hatalmas nagy baromság, hiszen Piton azonnal kiszúrná, hogy Harry hiányzik, ha Ront nem is.
De mindenképp ki kell derítenem, mert Harry miatt vagyok most itt. Vigyáznom kéne rá, de hogyan, ha mindig elcsavarog?

Harmione arcát vizslatom és várom, hogy végre kibökje, ami a nyelve hegyén van. Biztosra tudom, hogy  mindent tud és csak megjátsza, mintha fogalma se lenne a dolgokról. Harmione nagyot nyel.
Egyszer-kétszer körbepillant a teremben, nehogy valaki meghallja őt, majd olyan közel jön hozzám, hogy alig marad hely levegőnek kettőnk között.
- Figyelj! Nem tudom miért, de bízom benned. - nézett mélyen a szemembe, hogy megerősítse az elhangzottakat. - Tudom, hogy Harry mennyire fontos neked és miatta vagy itt, szóval bármire készülünk tudnod kell. - suttogja olyan halkan, hogy erősen koncenrtálnom kell minden egyes kimondott szóra. - Harry és Ron..

- Üdvözlök mindenkit! - a terem ajtaja egyszer csak kicsapodott, majd belépett Piton azzal a komor tekintetével és a sötét alakjával, ezzel rá hozva a frászt néhány tanulóra. Fekete íriszei végigkémlelték a termet, mintha kerestek volna valakit.
- Harry Potter úgy döntött, hogy ellógja az órát? - kérdezte éllel a hangjában, mi meg amennyire csak tudtuk, összehúztuk magunkat. - Hol van? - ért oda az asztalához, ahol aztán megtámasztotta magát és elsötétült tekintettel várt a válaszra.
- Azt mondta nincs jól. - Jött mellőlem Harmione cérnavékony hangja. - Ron kísérte el a kőrzetébe. - tette hozzá, majd a pad alatt tördelni kezdte az újját. Én is izgultam. Persze, hogy izgultam, hiszen Harmione hazudott és szerintem ezzel Piton is tisztában volt. Az említett nyitotta volna a száját, hogy valami frappánsat válaszoljon, amikor Harmione mellett észrevett engem is. Nagyszerű.
- Lám lám lám ... - nyelte le az előző mondanivalóját, mintha elfelejtené, hogy mit is mondott Harmione az előbb. - Itt van köztünk Elizabeth Potter is! - húzta mosolyra az ajkait, ami inkább vicsorgásnak hatott, majd amilyen gúnyosan csak lehetett, folytatta. - Kérdezzük meg inkább őt! - az asztalától ellökte magát és felénk lépett, vagyis az asztalunkhoz. Harmione mellettem megfeszült. Levegőt is alig mert venni, amikor Piton kezeit megtámasztotta a pultunkon és a tekintetembe meredt. Sötét volt, mint az éjszaka és úgy éreztem a lelkemig hatol. Mintha lapról-lapra olvasna bennem, mint egy naplóban. A napló lapjait tépi és issza minden egyes sorát, nekem pedig szúró fájdalom keletkezik a mellkasomban. Azonban nem szakítom meg a szemkontaktust. Egyszerűen nem megy.
- Te vagy a másik Potter gyerek, te biztosan tudod merre kószál. Ti úgy is mindent tudtok! - köpte a szavakat, amire többen felnevettek halkan. A kijelentése sértő volt, ám nem foglalkozdtam vele, mert feleslegesnek tartottam. Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki bántó megjegyzéseket vágott a fejemhez, mert Potter a vezetéknevem és nem ez volt az első, amit magasról LESZARTAM.
- Attól még, mert Harry a testvérem, még nem kutya kötelességem mindig tudni, hogy épp merre jár. - Kezdtem nyugodt hangon. - Ha viszont ennyire érdekli, miért nem néz utána maga? - Vontam fel a szemöldököm értetlenül, visszabeszélve a tanárnak szemtelenül. Harmione szemei kikerekedtek, majd hitetlenül bámult, mert nem akart hinni a füleinek. Többen is így voltak ezzel. Valaki fel is szisszent a hátsó sorban, én meg lelkileg felkészültem az elkövetkezendő percekben bekövetkező megaláztatásra.
Piton még egy ideig a tekintetembe meredt, majd fellökte magát, hogy egyenesen álljon, majd ennyit mondott.
- Nem vártam többet! A Potter gyerekek azt hiszik, hogy ők mindent megtehetnek. Lenéznek másokat, csak mert ők a Potterek.  Eljátszák a hőst, akik az iskola védelme érdekében lépnek fel, mert hát mindenki ezt várja tőlük. Majd ők elintézik, hiszen egyszer már elbántak a sötét nagyúrral nem igaz? - Mindenki elnémult. A csend olyan hirtelen telepedett le a teremre, hogy észre se vettem, mikor történt meg. Szívdobbanások hallatszódtak csak, kinek gyorsabban , kinek egyenletesen. Feszült kör alakúlt ki, senki se mosolygott már. Senki se tartotta viccesnek többé, inkább elhallgattak és várták az óra végét. Kezeim ökölbe szorultak. Levegőm vészesen fogyott, ugyanis egy ideje visszatartottam. A düh, amit akkor éreztem az egész testembem szétáradt és nem tudtam, mikor fog feltörni. Elmém elsötétült, már nem láttam mást, csak egy fekete ködöt, ami azt sugta, robbanj.

Aztán megjelent egy zöld szempár, ami kíváncsian csillogott. A tekintet, ami megjelent nyugalmat sugárzott magából és csillapodni kezdtem. Elmúlt a düh által létrejött remegésem, és már az állkapcsom se feszült meg. Lehunyt szemmel bámultam a képzeletemben megjelent szempárba, majd szép lassan megnyugodtam. Az a szempár nem másé volt, mint Harry Potteré.