Elizabeth Potter

6.

            *Elizabeth szemszögéből

Itt állok a Roxfort bejárata előtt és csak bámulok fel az égig nyújtózó tornyok felé csodálkozva.
Hiába jártam már itt, a káprázat, mely folyamatosan elkap, egyszerűen levakarhatatlan.
Szívem eszeveszett tempóban ver, lassan a helyéről is kiugrik, de nem bánom.

Ha a sörpuccs ajtajánál meggondoltam volna a döntésem, na az kár lett volna.
Ott még nem tudtam, hogy mi fog fogadni, sőt még sejtésem se volt.
Minden képzeletet felülmúl a látvány, ami elém tárul.

Kapuját hatalmas boltív keretezi.
Mint mindig és mindenhol, most is vettem egy mély lélegzetet, még mielőtt cselekedtem, aztán megtolva az ajtót, léptem be a kastélyba.

Azon nyomban Dumbledore irodája felé vettem az utam, ugyanis az esti ceremónia előtt mindig ott tartózkodik.
És én ezt honnan tudom?
Onnan, hogy tavaly szerencsém volt végig nézni a házbeosztást úgy, hogy észre se vettek a boszik, kik a hosszúkás asztaloknál foglaltak helyet.
És előtte Dumbledore irodájában találkoztunk. Akkor még Harry-t jöttem látogatni, de inkább úgy mondanám, hogy hallani akartam róla valamit, így a professzort - aki egyben az igazgató - kérdeztem Harry felől. Találkozni nem találkoztam vele, de mégis bárhol felismertem volna őt.
Csillogó, zöld szemeit, melyt egy karika alakú szemüveg díszít, sötét barna haját, ami általában a szemébe lóg és a sebhelyt, mely jobb oldalt helyezkedik el a homlokán, bárhol észrevettem volna.

Lépéseimet a cipőm kopogása kísérte, a kihalt folyosón és visszhangot ütött füleimnek.
Fákják sokasága világította az utamat, míg jobb oldalt, mellettem kisebb boltívek helyezkedtek el, ezért kilátást engedett szemeimnek.
Oly sötét volt odakint, hogy hunyorognom kellett, hogy lássam a fát, mely az udvar közepén terpeszkedett.
Fölötte ezer meg ezer planéta ragyogott szemtelenül, tarkítva a fekete égboltot.

Szerettem az éjszakát.
Ezekben az órákban a legtöbben nyugovóra térnek és hagyják, hogy az álom értük jöjjön.
S míg a tücsök énekli az altatóját, addig minden állat lehunyja szemeit és hagyja, hogy ellepje az elméjét a sötétség.

Ezekkel a gondolatokkal értem el a kőszobrot, mely mögött, vagy inkább fölött lapúlt Dumbledore irodája.
- Citromport tárulj! - adtam ki a parancsot a szobornak, kinek nem kellett kétszer szólni, megfordult és a csiga lépcső - ahol fel kell menni - elém tárult.

" Itt az idő!"

Szorgosan szedtem a lábam, hogy minél előbb odaérjek és végre fény derüljön az érkezésem okára.
Szinte már furdalt a kíváncsiság belülről, ami majdnem lyukat vájt az oldalamon.
Nem szeretem a meglepetéseket, ugyanis megőrülök addigra, mire kiderül.
Ebből adódik, hogy néha türelmetlen vagyok.

Újjaimat tördelve értem el az ajtót.
Egyenesen bámultam a magam előtt elhelyezkedő, terebélyes bejáratot, ahol némi hang megütötte a fülem.
Dumbledore Professzor nem egyedül volt.
Egy nő is vele tartott, kínek azon nyomban felismertem a hangját. Illetve annak gazdáját.
Mc Galagony Professzor duruzsolt valamit az ajtó mögött és némi kíváncsiságot véltem felfedezni a hangjában.
Benyitottam.