Elizabeth Potter

16.

* Elizabeth szemszögéből

- Hogy lehet valaki ennyire egy.. - kezdte Harmione mondani a magáét, miután vége lett az órának, de én közbe vágtam.
- Kedves tőled, hogy mellettem állsz, de erre semmi szükség. - mosolyogtam rá és kiléptünk a teremből a többi diákkal együtt. - Engem teljesen hidegen hagy. - tettem hozzá, majd az udvarra igyekeztünk, hogy az ebéd előtti szünetet ott töltsük. Harmione a jobbomon közlekedett és folyamatosan azt ecsetelte, hogy akkor sem volt szép Pitontól.
- Mind tudjuk, hogy a sötét nagyúr oldalán áll. - foglaltunk helyet egy közeli padon és ott folytattuk a beszélgetést. Az utolsó mondatat Harmione-nak viszont felkeltette az érdeklődésem.
- Mindenki? Dumbledore Professzor is? - vontam össze a szemöldököm, mert valamit nem értettem. Ha Dumbledore is pontosan tudja, akkor miért tanít még mindig itt? Miért van itt?
- Dumbledore Professzor szentül hiszi, hogy Piton megváltozott, de ezt csak ő gondolja így. - hunyorgott Harmione, mert telibe a szemébe sütött a nap. Ragyogó idő volt. Szikrázóan tűzött a nap, lágy szellő borzolta a fák ágait. Kellemes volt a levegőn lenni.

Egy rövid ideig beállt közénk a csend. Mindketten elkalandoztunk és csak bámultunk magunk elé. Sok minden kavargott a fejemben. A gondolatok egyfolytában cikáztak, egyik váltotta a másikat és így tovább. Eszembe jutott a levél. Az a levél, amit Mc. Galagony Professzor küldött nekem. A legelső gondolat, ami eszembe jutott akkor, hogy ismét egy látogatási engedély van benne, ismét láthatom Harryt, de a levél teljesen mást tartalmazott. Ugyanaz a cím és egy rövid üzenet, ami akkor még nem nyert értelmet bennem. Túl sok mindent jelenthetett, így találgatni se tudtam.

A következő jelenetben már a Sörpuccs előtt voltam. Átfagyva a hidegtől, de mégis kíváncsian álltam a hóesés kellős közepette. Még most is érzem, az akkori bizsergést, amit az ismeretlen helyzet váltott ki belőlem. Ahogy megfogom az átfagyott kilincset, ahogy fellök egy férfi a Bar-ban és ahogy kézről-kézre adnak a vendégek. Mind megmaradtak bennem egy emlékfoszlányként és tudom, hogy egy magányosabb pillanatomban ismét előjönnek majd.

Visszaértem a jelenbe. Az udvarban ülök egy padon, mellettem Harmione, ki szintén a gondolataiba meredt és szanaszét diákok, ahol keveredik a négy szín. A négy ház.
Jó látni, hogy vannak olyanok, akik kijönnek egymással és nincs ellenségeskedés. A sárga-kék kombó elég sokszor előfordul, de a kék-piros is akad. Egy-két sárga-piros párost is lehet látni, viszont két színt egyáltalán nem látok együtt. A legnagyobb riválisokat. Piros-zöld.
Mindig is ellenségesek voltak egymással és ez most sincs másképp. Mindkét ház fúj a másikra és ahol csak tudnak, versenyt csinálnak egymás között. Csak mi voltunk ketten Harmione-val piros-zöld kombinációban. Úgy tűnik őt nem zavarta hogy az ellenséges házban vagyok, ugyanis fesztelenül viselkedett mellettem az órán.

Harmione kifújja a levegőt. Mintha feszűlt lenne. Hiába a kellemes idő, a teste valahogy befeszűl. Nem hinném, hogy fázna. Itt valami más van.
- Minden rendben? - figyeltem őt kíváncsian. Minden rezdülésére készen álltam, ugyanis sok mindent elárulhat egy apró mozdulat, reakció, ám Harmione mozdulatlan maradt.
- Harry és Ron az északi szárnyra mentek. - hadarta el gyorsan és mintha egy teher zuhant volna le róla, amint kimondta ezt. Nem csodálkoztam. Tisztában voltam azzal, hogy valamire készűlnek, és nem véletlenül lógtak Piton órájáról.
- Mit keresnek ott? - vontam meg a szemöldököm.
- Harry a mai nap látott egy fekete kutyát. - Mármint ezt állítja. - Tette gyorsan hozzá.
- Trelawney tanárnő szerint, aki látja ezt a kutyát, annak a sorsa halálra van ítélve.
- Ezek szerint ennek néznek utána? - jöttem rá egyből a lényegre, és Harmione sem cáfolt meg.
- Igen, Ron szerint tele van az északi szárny ilyes fajta könyvekkel. - Bár fogalmam sincs róla, hogy Ron mégis honnan tudja ezt. - von vállat.
- Nem farkas volt az? - Kérdeztem meg tőle, ugyanis errefelé nem látni kutyákat, mert ha farkast látott volna azt megérteném, hiszen a tiltott erdő tele van velük. Lehet Harry rosszul látta, vagy olyan messze volt, hogy nem látszott tisztán.
És csak nem esett le. Egyszerűen nem gondolkodtam és inkább visszakérdeztem, hogy biztos kutya volt e. Nem jöttem rá azonnal.

Harmione épp ecsetelte, hogy Harry az életére esküdött, hogy kutyát látott, miközben a fűszálakat tépkedte. Én pedig hallgattam. Figyeltem az udvart, a diákokat, azt, hogy Harmione formálja a szavakat és valami felderengett. A kutya. A kutya, aki az iskolánál járt. És pont Harry fut vele össze, ráadásul Ron ebből semmit sem tapasztal? Merlin szakállára.
Miért nem gondoltam rá egyből?

A kutya nem véletlenül tévedt arra felé. Pontosan tudta, hogy Harry ott lesz, hiszen Dumbledore Professzor is megmondta. Sirius Black az iskola közelében van.
És, hogy ne ismerjék fel, kutya képében jelenik meg. Mióta figyelheti Harryt?
Nem is, mióta figyelhet MINKET?
Te jó ég.

Kifutott belőlem a vér. Szívem olyan gyorsan kezdett verni, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Testem remegni kezdett a félelemtől és már az idő sem volt barátságos. Senkit se láttam derüsen. Az élet körülöttem komorrá vált és minden porcikám rettegett. Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat is. Amióta megbíztak Sirius megtalálásával, tudtam, hogy mindenképp találkozni fogok vele. És a legfélelmetesebb, hogy ő már találkozott velem.

Valószínüleg Harmione látta a rémült arcomat, így kétségbeesetten nézett rám.
- Minden renben? Sápadtnak tűnsz? - mérte végig az arcom szegleteit, a kezét pedig a homlokomra tette, hogy megvizsgálja nincs e lázam. Nem Harmione, ez nem betegség, hanem félelem.
- Szerintem én most megyek. - kelltem fel a padról, bár alig tudtam a lábamon állni, annyira gyengének éreztem azokat. A hangomat erőltetni kellett, hogy értse meg, amit mondani szeretnék, mert az is elment.
Erőtlen voltam. Nagyon erőtlen.