Elizabeth Potter

2.

           *Elbeszélő

Elizabeth a kezében szorongatta az új, lélegzetelállítóan szép pálcáját, miközben szapora léptekkel igyekezett az állomásra.
Boldog volt, hiszen egy új varázspálcának lehet a tulajdonosa és alig várta a használatát.
Egyszer - kétszer még megforgatta kezei közt a darabot, ugyanis nem bírt betelni a látvánnyal. Úgy vélte, hogy neki van a világon a legszebb varázspálcája és vidáman, szinte már ugrándozva érte el az állomást.
Szemével egyfolytában a kilenc és tízes megállót kereste, ugyanis ott volt a vonathoz vezető fal is.
Elizabeth már a nyolcasnál járt, amikor végre megtalálta a megfelelő helyet, majd nem várva senkire és semmire, átment a falon.

A legelső amit észrevett, egy hatalmas piros vonat volt, mely ezerrel fújta ki magából a gőzt, és lassan indulni készült. Elizabeth sem vacilált, rögtön elindult a vonat irányába.

Ahogy a Sörpuccs-ban, ugyanúgy itt is emberek száza téblábolt ide-oda.
Anyukák búcsúzkodtak gyermekeiktől, kiknek ez lesz az első év szülők nélkül.
Némi szülő el is sírta magát, annyira megvolt hatódva, viszont akadtak olyanok is, kik rezdülés mentes arccal nézték végig a gyerekeik felszállását.

Elizabeth be is állt az egyik sorba, hogy ő is felszállhasson.
Körbe pillantott, de semelyik ajtónál se voltak kevesebben, így maradt az ottani helyén.

A lány előtt épp egy család búcsúzkodott, de nem az volt a különös az egészben, hanem, hogy mindenki vörös hajú volt.
Elizabeth pislogott párat, majd ismét végignézett a családon.
A nő, ki nagy valószínűséggel az anyjuk volt, egy kicsit teltebb mégis elbűvölő mosollyal nézett a gyerekeire. Elizabeth-nek az a mosoly nagyon ismerős volt, de nem tudta volna megmondani, hogy honnan.

A nő mellett álló férfi viszont nyúlánk volt és komolyabb tekintetű. Ő lehetett az apjuk.
Ő egy halvány mosollyal búcsúzkodott, majd vissza is vette a komoly tekintetét. Elizabeth-nek szintén ismerős volt az arc és már tudta is, hogy hogyan lehetséges.
A Mágiaügyi Minisztériumban találkozott a férfival ráadásul a Muglitárgyak osztályán.

Elizabeth a szakiskolát Amerikában, pontosabban az Ilvermorny-ban végezte és onnan került be a minisztériumba.
Mindenképpen a Bűnügyi osztályra szeretett volna bekerülni így jelentkezett egy két éves tanfolyamra.
Gyakran haladt el a Muglitárgyak osztályán és ott látta meg a férfit, aki a legkisebb fiát vonta most szoros ölelésbe.

Ron Weasley, ki a második legkisebb volt a családban, most ő volt soron, hogy elköszönjön édesapjától, Arthur Weasly-től.
Az apja kitárta karjait és várta, hogy a fia, odabújjon hozzá.
Ron egy pillanatra engedte magát, ölelni, majd próbálta jelezni az apjának, hogy ő neki ennyi bőven elég volt.
Ron nem az fajta fiú , ki szereti a dédelgetést. Ő csupán annyival is megelégedne, ha tömör szavakkal megdícsérnék vagy csak egy válveregetést kapna.
Apja, Arthur rögtön észbe kapott és elengedte a fiát, ki egy sóhaj kíséretében szállt fel a vonatra, majd tűnt el a szemünk előtt.

És végül a legkisebb Weasley gyerek maradt hátra.
Ginny, kinek ez lesz a második éve Roxfortban, ő hosszabb ölelést kapott a szülőktől. Talán ő volt a legféltettebb gyerek a családban, ugyanis ő volt az egyetlen lánytestvér.
Hosszú, vörös haját anyja hátrasimította, miközben szorosan ölelte őt. Mondott neki egy-két biztató szavakat, majd elengette végül.
Ginny fellépett a vonatra, majd kedvesen megköszönte apja segítségét, ki feladta a nehéz bőröndjét, és ő is eltűnt az ajtóból.
Amint mindegyik gyerektől búcsút vettek, az anya fájdalmas szívvel figyelte a vonatot, majd a férjébe kapaszkodva elhagyták a szerelvényt.

Elizabeth még nézte egy darabig őket, majd egy utolsót szippantva a londoni levegőből, fellépett a vonatra és elindult a kabinok felé, hogy keressen magának egy üreset.