Elizabeth Potter

18.

*Elizabeth szemszögéből

Az első órában bájitaltanunk volt. Nyilván Piton-nal kell zárnom a hétfői napokat, majd kedden vele kezdenem. A hétfői húzásom miatt egy kisebb gyomorgörccsel ültem be a pult mögé, Harmione mellé, de pozitív csalódás volt az a negyvenöt perc, amit eltöltöttem vele, ugyanis teljesen figyelmen kívül hagyott. Nem tagadom meglepett. Általában, aki kihúzza a gyufát a tanárnál már az első órán, az az illető egész évben érezni fogja a tanár "jóindulatát" és számíthat arra, hogy nem a legeredményesebben teljesít majd. De ebben az esetben, Piton úgy döntött, hogy az ignorálással büntet. Nem mintha bánnám, sőt kifejezetten élvezetesek így az órák. Tehát az első órám hamar elrepült. A szünetemet pedig Harry-ék társaságában töltöttem. Izgultam nagyon, hiszen az volt az első komoly találkozásom vele. Sok minden kavargott bennem a találkozóval kapcsolatban, mert nem tudtam mit gondol Harry. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit se. Meg kell mondjam bosszantott kicsit. Alapból ideges voltam, a reggeli is alig csuszott le a torkomon, ráadásul még a kuszábbnál kuszább gondolatok se hagytak gyugtot. Féltem attól, hogy majd haragudni fog, kérdőre von majd, amiért idáig titkolva volt előtte a kilétem, majd számon kér, hogy mégis mit keresek itt, és miért pont most jöttem. Valamilyen szinten jogos feltevések lettek volna és még haragudni se haragudhattam volna, mert igaza lett volna. Hiszen eddig hol voltam? Nyilván védekezni nem tudnék azzal, hogy parancsba adták, hogy még véletlenül se találkozzak vele, de azért levelet írhattam volna neki. Érdeklődhettem volna a kiléte felől, de nem tettem és ez örök nyomot hagy majd bennem. Megmagyarázhatatlanul nagy bűntudatot.

Hatalmas meglepetés volt számomra Harry. Még mindig érzem magamon a szoros ölelését, amit szó nélkül kaptam tőle. Minden teher abban a pillanatban leszakadt rólam és szinte azonnal elkapott a megkönnyebbülés. Habozás nélkül viszonoztam az ölelését. Olyan volt, mintha végre megtaláltam volna a másik felem, amit évek óta kerestem. Szinte összekapcsolódtunk. Akkor, ott az udvaron minden kétségem köddé vált. Csak öleltem őt úgy, mintha nem lenne holnap és ez lenne az utolsó pillanat, hogy láthatom őt, hallhatom a hangját.
- Khmm! Elizabeth! - nyögdécselte Harry a még mindig őt szorító karjaim között. - Mindjárt megfolytasz! - tette hozzá én pedig egy halk bocsánatkérés mellett elengedtem őt! Csak álltunk egymással szemben, mindketten mosolyogva és csak egymást bámultuk. Szőrnyen hasonlít rám. Vagy én rá, ki tudja. A lényeg, hogy le se tagadhatnák egymást. Nem mintha akarnám.

Az udvaron egyébként zajlott az élet. Az első órák után mindenki az udvarra menekült, a friss, napsütéses levegőre. Szép reggelünk volt. A napom is jól indult, sikerült túl élnem a bájitaltanomat Piton Professzorral és még a Harry-vel való szemtől szembeni találkozásom is pozitív csalódás volt. Úgy éreztem, hogy semmi, illetve senki se veheti el a kedvem.

Hatalmas levegőt vettem, hogy még a mellkasom is azonnal megtelt. A zöld talárom csak úgy feszült a mellkasomon.
Milyen irónikus nemde? A két Potter gyerek egymásra talált, egyikük pirosban a Griffendél színében, míg a másik zöldben feszít, kígyóval díszített címerrel a szíve fölött. Igyekszem elfogadni, megtanulni a tudattal együtt élni, de valami mindig visszaránt. Valami, ami mindig a torkomra akad. Kínomban felnevettem. A csend, ami négyünk közé telepedett az udvar kellős közepén szinte visszhangot ütött. Azonnal visszatértem a jelenbe. Oda, ahol három mosolygós arc nézett rám.
- Miért mosolyogtok ennyire? - néztem egyenként a három illetőre. Harmione, amióta mellé ültem le az első órámon, azóta folyamatosan csak mosolyog rám és vidáman kapálózik, ha meglát valahol. Ő ezt integetésnek hívja, de messze nem az, de rá hagyom. Jól esik, hogy örül nekem.
Ron pedig ok nélkül mosolyog rám akárhányszor összefutok vele. Néha már azt gondolom, hogy ő nem is tud mást. Aztán egyszer észrevettem evés közben és azonnal elvetettem az elméletem.
- Csak hihetetlen, hogy itt vagy. - magyarázza meg Harry, miközben elindultunk az udvar egyik végébe. - Mármint - túr bele a hajába zavartan - eddig azt hittem, hogy egyedül vagyok. De nem, hiszen itt vagy.
- Én mindig is tudtam, hogy nem vagyok egyedül. - szólaltam meg egy kicsit halkabban, ugyanis számítottam rá, hogy előjön ez a téma.
- De, ha tudtad, akkor miért nem kerestél? - és sínen vagyunk. Mintha előre láttam volna, hogy ez lesz. Persze, nyilvánvaló volt, hogy megfordul a fejében elvégre most tudta meg, hogy van egy ikertestvére. Tudtam, hogy megkapom majd ezt a kérdést. Egy hülye is képes lenne ezt kitalálni.
- Parancsba kaptam!
- Parancsba? - húzza össze a szemét. - Mégis ki parancsolná meg azt, hogy húzd meg magad és bújj el a testvéred elől? - jogos a kérdés. És most úgy döntöttem, hogy itt az ideje megtudnia mindent. Pontosabban majdnem mindent. Egy dolgot képtelen vagyok még elárulni neki. Siriust még a saját titkomnak tudom be.
- A Mágiaügyi Minisztérium mikor megtudta, hogy nem vagy egyedül.... - és kezdtem el a mesélést. Órák hosszat meséltem. Meséltem neki a családomról, akik befogattak, meséltem neki a munkámról a minisztériumban, úgy általában magamról és az engem körülvevő eseményekről. Tehát mindent elmeséltem magamról. Szinte mindent. És ők hárman az udvar egyik végében a szomorú fűz árnyékában csak csendben álltak és hallgattak. Szinte itták a szavaimat. Néhol büszkeséget, csodálkozást véltem felfedezni a tekintetükben néhol pedig szánalmat. De összességében örültek nekem és ez jól esett. Már nagyon rég éreztem, hogy tartozok valahova.