Rád Várva

2. Fejezet

Virág

Másnap reggelt, viszonylag kipihenten ébredek. Az ide évemben tapasztalt állás interjúra járó lettem, szóval egy ideje már nem izgulom túl ezeket, most viszont, hogy a jövőm forog kockán újra olyan érzésem van, mintha ez elsőre mennék. A gyomrom, mint egy golflabda, a torkom pedig akárcsak a Szahara. Bizonytalanságom és félelmem a szokásos sminkemmel próbálom elfedni. Ez az egyetlen dolog, ami nálam használ. Az én „cicás" tusvonalam az én maszkom. E mögé bújok a hétköznapokon mindig. 14 éves korom óta játszom ezt, mióta anya engedi nekem a sminket. Addig sehova, amíg nincs rajtam tus. Sokan a rúzsra esküsznek én viszont azt gyűlölőm a legjobba. Akármilyen „ivásálló" is, én nekem mindegyik az első ívásomig bírja.

– Virág kérlek gondold meg ezt még egyszer. Kérlek! Nem akarlak összetörve látni! – rimánkodik a legjobb barátnőm indulásom előtt.

– Napsi, mit nem értettél azon, amit tegnap mondtam? Ha nem szerzem meg ezt a kibaszott munkát, akkor vége. Húzhatok haza a francba és rohadhatok meg a sarki csemegésbe. Nagyon jól tudod, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ugorjon az ösztöndíjam. Szóval fejezd ezt be, mire hazajövök! – viharzok inkább ki a lakásból.

Semmi, de semmi szükségem arra, hogy még ő is idegesítsen. Fogalmam sincs, merre kell menni az irodába, ezért előkapom a telefonom a téli kabátom zsebéből és térképpel együtt indulok útnak. Hát mit ne mondjak, nem életem legkellemesebb sétája következik az biztos. Februárt írunk, de olyan hideg van, hogy szerintem az elmúlt öt évbe ilyet senki nem tapasztalt Magyarországon.

Az öltözékem egyébként nagyon átlagos. Egy fehér garbó van rajtam, egy egyszerű szűk szárú farmer nadrággal meg a fekete magas szárú csizmámmal. A kabátom is egy egyszerű bézs szövetkabát.

Szerencsére az iroda nincs messze, így egy 15 perc alatt meg is érkezem. Belépve a forgóajtón meg sem próbálva saját magam eligazodni, rögtön a jobb kéz felől lévő recepcióspulthoz lépek.

– Jó reggelt, hölgyem! Miben segíthetek? – szól rögtön a pult mögött üllő harmincas éveiben járható hölgy.

– Jó reggelt! A Lakatos Építészet irodáját keresem – bugyolálom ki magam beszéd közben a sálamból.

– Melyik osztályhoz jött?

– Elnézést? – kérdezek vissza értetlenül.

– Építészek, igazgatók, managerek, helyszíni emberek, HR... – kezdi sorolni.

– Az igazgatóhoz. Állás interjúra – mosolygok zavartan.

– Oda aztán biztos nem. Lakatos úr soha nem interjúztat. Maga az interjú osztályt keresi.

– Azt nem hinném, mivel az e-mail-ben, amit kaptam az állt, hogy Lakatos Mátét keressem személyesen.

– Egy pillanat, telefonálok – ráncolja a szemöldökét a nő.

Amíg a nő a telefont intézi én szétnézek. Az egész hely borzasztóan puccos. Fehér márvány padló, fekete bútorok és ha a szemem nem csal, akkor a csillár minden bizonnyal aranyból van. Persze ez az egész épület nem a Lakatos Építészeté, több nagy cég irodája van itt, na de biztos nem volt olcsó megvásárolni itt akár csak egy helyiséget is, nem, hogy több „osztályra" valót.

– Gyönyörű, nem, de? Tavasszal és nyáron még szebb, amikor virágokkal is tele van rakva – lép mellém egy nő. – Jó napot, Kis Lívia vagyok. Maga pedig, ha jól sejtem Nemes Virág – nyújtja felém jobbját.

– Üdv! Igen én volnék.

– Szuper! Kedvesem tegye már le azt a telefont, ne zavarja Lakatos urat ezzel. Azért vagyok én, hogy felkísérjem a hölgyet. Na tegye le – noszogatja a recepciós nőt. – Úgy ni. Köszönjük a segítséget, további szép napot! Csak ön után! – int a lift felé.