Jégre fel!

Isa

Eléggé mozgalmas napjaim voltak mostanság. Beszéltem anyuékkal, Linával, beszéltem egy helyi edzővel, raktam fel videót a TikTok- ra, amit a felhőkarcoló tetején csináltam és volt egy kis városnézés is. Viszont nem voltam korcsolyázni, amióta Lizi megkért, hogy tanítsam. Már három nap telt el azóta. Nem tudom még mindig, hogy mitévő legyek és nem akarok hiu reményeket sem táplálni benne, hogy megtudom tanítani, mert nem biztos hogy sikerülne. Így pedig nem tudok a sulira koncentrálni. Pszichológia szakon tanulnék tovább, össze is állítottam a tanrendemet, tegnap voltam bent az egyetemen. Már az első félév is elég húzósnak ígérkezik és nem akarom a saját bajomat gyűjteni. Anyuék biztatnak, hogy ez tök jó meg adjam át a tudásomat neki, Lina szerint nem nekem való az, hogy egy kislánnyal dolgozzak együtt, nekem meg igazából fogalmam sincs.
Itthon vagyok és megbolondulok a sok gondolkozásban, úgyhogy úgy döntök, hogy az egyetlen helyi ismerősömmel összefutok. Összeszedem magam és elindulok a kávézóba Joshoz.

Belépek és meglepetésemre egy fiatal lány áll a pultban. Barátságosan odaköszön nekem és várja, hogy odaérjek hozzá.
– Szia. Josh ma nem dolgozik?
– Nem, ma szabadnapja van. Esetleg a számát meg tudom adni - ajánlja fel kedvesen.
– Meg van köszi. Felhívom, csak gondoltam hátha itt van.
– Nem, nincs.
– Oké, köszi.
Leülök az egyik hátsó asztalhoz és előkeresem a papírt, amire a számát írta fel. Bepötyögöm a telefonomba és tárcsázom is. Csak az ötödik csengés után veszi fel.
– Halló, remélem, hogy fontos, ha már felébresztettél - szól bele álmos és morcos hangon.
– Szia neked is Josh. Először is hadd mondjam el neked, hogy délután fél három van. A délutáni sziesztához korán van és a reggelihez meg már nagyon késő.
– Ki beszél?
– Isa vagyok. Tudod, a lány akinek már az első találkozásunkkor elmondtad, hogy meleg vagy, hogy nehogy azt higgyem, hogy flörtölsz velem - kis mosoly jelenik meg az arcomon, ami a hangomon is hallatszik.
– Jaa, szia. Mi újság? - szól bele a telefonba meglepetten.
– Gondoltam, hogy egyet összefuthatnánk. Itt vagyok a kávézóban de te nem dolgozol, hát gondoltam, hogy felhívlak - dobolok az ujjaimmal az asztalon, pedig nem is vagyok ideges.
– Ja, négy napot végig nyomtam. Ilyenkor átalszom a napot - válaszolja fáradtan.
– Na jó, de már nem alszol. Azt hiszem szükségem volna itt egy barátra. Feltéve, ha akarsz lenni az - kérem félénken.
– Hol találkozzunk? - kérdi azonnal.
Jól esik, hogy ilyen készséges és talán ki is alakulhat valami barátság és egy kicsit talán a közelembe is tudom engedni. Itt a nagy városban egyedül nagyon elveszett vagyok.
– Hát én nem sok helyet ismerek még New York-ban. Itt is jó nekem.
– Áhh, esélytelen, hogy a szabadnapomon odamenjek a munkahelyemre. Mit szólsz a parkhoz? Szép idő van.
– Az is jó lesz - válaszolok vidámabban és már indulnék is.
– Oké, fél óra és ott vagyok. Addig igyál meg egy kávét, a vendégem vagy - mondja és hallom ahogy megnyitja a csapot.
– Köszönöm. Akkor itt találkozunk? - kérdezem és elindulok a pult felé a sarokból.
– Aha.
– Oké. Szia.
– Ne köszönj el. Mindjárt találkozunk.
Azzal kinyomja a hívást. Furcsa, Joshal könnyű beszélgetnem. Nem is tudom mikor beszélgettem valakivel ilyen sok ideig.

Kértem egy forrócsokit és ki akartam fizetni, hogy elkerüljem a kellemetlen beszélgetést, miszerint Josh meghív rá de a csaj mondta, hogy rendezve van. Ezek szerint már ideszólt. Ahhoz képest, hogy még csak most ébredt elemében van a srác. Húsz percen belül meg is érkezik és annyira pofátlanul jól néz ki, mintha egy férfi katalógusból lépett volna ki. Még szerencse, hogy szilárd elhatározásom, hogy nem akarok pasit magamnak, különben gondot okozna nekem az hogy ő meleg. Puszival köszönt és már ezzel kívül is kerülök a komfort zónámon.
– Mi a helyzet csajszi?
– Semmi, csak már kell egy kis társaság. Rajtad kívül nem ismerek itt még senkit mivel nem vagyok egy társasági ember.
– Őszintén szólva nem gondoltam, hogy fogsz keresni.
– Ugyan miért?
– Most ezt te sem gondolod komolyan! Úgy rohantál el innen, mintha elijesztettelek volna.
– Nem, dehogyis csak kicsit nehezen barátkozok. Meg nem szeretek kötődni sem.
– Ohh! Miért?
– Ez hosszú. Megyünk a parkba?
– Mehetünk.
A park felé sétálunk néma csendben, ami már kezd kínos lenni. Valamivel elő kéne hozakodnom, de a beszélgetés kezdeményezése mindig nehéz volt nekem. Josh mintha csak hallaná a gondolataimat felém fordul.
– Hogy tetszik New York?
– Tetszik. Szép meg érdekes csak egy kicsit sok az ember. Nem vagyok szokva ekkora nyüzsgéshez. Jackson Township egy kis város New Jersey-ben. Ötvenöt ezer lakójához képest itt sokkal több ember van.
– Itt közel kilenc millió lakos van, de jóval nagyobb is. Milyen szakon kezded az egyetemet? Mert gondolom most kezded - megállunk egy átjárónál, mert éppen pirosunk van.
– Igen. Pszichológia szakon fogok tanulni.
Josh először meglepődik, azután el kezd röhögni de még a hasát is fognia kell.
– Mi olyan vicces? - kérdem felháborodva.
– Vicceltél, nem?
– Nem. Tényleg pszicho szakos leszek - válaszolok sértődötten. Kicsit összeszedi magát és már nem nevet csak mosolyog.
– Pszichológus akarsz lenni? - kérdi és int, hogy menjünk, mert zöld a lámpa.
– Igen. Asszem.
– Isa. Ott beszélgetni kell az emberekkel. Idegenekkel és egy nap többel is. Neked iszonyod van ettől - végül is igaza van. Ilyen rövid idő után is ennyire kiismerhető vagyok.
– A határaimat feszegetem - válaszolom makacsul.
– Azt értem de ez szerintem neked túl nagy falat lesz - megértően néz rám és semmi rossz indulat a hangjában.
– Szerintem meg nem. Meg tudom hallgatni őket, mindig is egy szemetes kosár voltam... vagyis régebben az voltam. Mindenki nekem panaszkodott és tőlem kért tanácsot - meg is bántam, hogy ezt kimondtam.
– Mostmár nem vagy az?
– Mostmár nem. Nincs sok barátom, igazából csak egy van, meg most egy kislány próbálna közelebb kerülni hozzám de nem merem engedni.
– Kislány? Miért nem mered? - kíváncsivá tettem.
– Mert az emberek jönnek-mennek. Felszállnak melléd arra a bizonyos járműre, valameddig utaznak veled, jól érzed magad velük, aztán egyszer csak leszállnak, van hogy el sem köszönnek, kínzó ürességet hagyva maguk után. Ettől próbálom megvédeni magam.
– Dehát ez az élet. Nem tudsz tenni ez ellen semmit Isa - felel hitetlenkedve, közben elfordulunk jobbra.
– De tudok. Ha nem engedek magamhoz közel új embereket, akkor majd a hiányuk nem fog fájni.
– Hmm, érdekes felfogás, de nem szállok szembe veled. Mesélj a kislányról - kék szemében értetlenséget látok. Senki nem érti és főleg nem ért egyet velem.
– Lizi. Egy aranyos, hat év körüli, szőke hajú és barna szemű kislány. Elkapott a korcsolyapályán, mert ugye én jégtáncolok és azt szeretné, hogy tanítsam meg.
– Találkoztál azután vele? - kérdi nagy érdeklődéssel, miközben beletúr szőke hajába, amit már nem is tud kezelni, annyira megnőtt. Mindenfelé áll és ettől olyan aranyos.
– Nem. Mondta az anyukája, hogy ott lesznek minden este, de nem volt bátorságom. Nem tudom mit mondjak neki. A felnőtteket könnyű távol tartani, de egy kislányt már nem annyira - vallom be, hogy mitől félek és még magamon is meglepődök.
– Szerintem menj és beszélj vele. Nem olyan rossz barátkozni - együttérzően néz rám.
– Velem is azt csinálod és ma felhívtál, felköltöttél és én nem fogok csak úgy félre állni az utadból - széles mosollyal ráteszi a kezét a vállamra.
– Igazából nem is szeretném. Veled valahogy könnyebb - mosolygok én is rá.
– Óhh, ezt örömmel hallom. De nehogy nekem szerelmes legyél. Ha bekötöm a szemem akkor se tudnék nőhöz nyúlni - dorgál meg tettetett szigorral.
– Áhh, dehogyis leszek az. Nem akarok pasit - nevetek fel.
– Sejtettem - mosolyog.
Válaszul csak hallgatok és figyelem, hogy merre megyünk.
– Még egy kérdésem lenne hozzád. Ha te jégtáncolsz, akkor miért pszichológia szakon tanulsz tovább? Miért nem mentél sportösztöndíjjal tovább? - a cipőjét nézi.
– Egyszerű a válasz. Mindig kell egy B terv. Minél több mindent megtanulok, annál több helyen tudok majd helyezkedni - mondom félvállról.
– Aha, gondolom - mondja gyanakodva de nem firtatja tovább.
– Figyi, ott a kedvenc falatozóm. Én ma még nem ettem, te éhes vagy? - mutat az utca túloldalára.
– Mit lehet ott enni?
– Hamburger, gyros, hot-dog... várj! Ugye nem vagy vegán? Mert ha igen akkor sajnos mi nem lehetünk barátok, mert én egy hatalmas húsimádó vagyok - már-már szomorkás a hangja és hevesen hadonászik a kezeivel.
– Nem vagyok vegán de van, hogy versenyek előtt oda kell figyelnem és akkor többnyire zöldségeket eszek - nézek fel rá nagy boci szemekkel, arcomon pimasz mosollyal.
– Jó, az még belefér. Na gyere - könnyebbül meg és invitál a büfé felé.
– Oké, menjünk - nevetek, vicces ez a srác.