Jégre fel!

Theo

Késő délután van. Kicsit jobban utána néztem a kis Hókirálynőnek a múltbéli cikkeit. Ki akarom deríteni miért ilyen tartózkodó. Miért zárkózik el minden jó elöl. Ma reggel a második óra után haza szaladt a suliból annyira felzaklattam.
Vannak cikkek a versenyekről. Vannak hírek az eredményeiről. És egy hírportálon van néhány cikk a versenyzőről akinek összetört a szíve. Három évvel ezelőtt történt. Rákattintok és olvasni kezdek. Az ifjú jégtáncos, akit elhagyott a sikeres focista fiúja. Tovább olvasom a cikket, ahol elkerekedett szemmel olvasom, hogy a fiú egy hídról a folyóba hajtott a kocsijával. Meghalt a balesetben. Sokan Isát hibáztatják a cikk alatti comment szekcióban. Vannak hózzászólások, amikben szidják mert ő ott folytathatja ahol Liam már nem. Közös sportoló jövő volt nekik jósolva. Egy pár akik nem is passzolhatnának jobban egymáshoz. Van egy későbbi cikk is. Egy interjút próbálnak csinálni Isával, hogy mikor akar már visszaállni a jégre. Azt válaszolta szűkszavúan, hogy nem áll vissza.
Egy évig egyáltalán nem korcsolyázott és ezen az emberek csodálkoztak. Azok után amit tőlük kapott? Ez felháborító. Át kell mennem hozzá.
Mire észbe kapok, hogy mit csinálok már az ajtója előtt állok papucsban és laza otthoni melegítő szettben és kopogni készülök. Bekopogok. Lassú léptek zaját hallom. Kinyitja és óvatosan kikukucskál.
- Óhh, Theo! Szia - meglepődik de a szeme örül. Nem várt látogatót ő sem, az látszik. Strandpapucs, egy szál hosszú póló, ki tudja mi van alatta és laza copf. A suliban mindig tökéletesen néz ki. Szép, visszafogott smink, vasalt ing, szép szoknya, igényes megjelenés. Itt most olyan felszabadultnak mondanám a megjelenését. Az arca viszont ramaty állapotban van. Kisírt szemek és kipirosodott arc. Rossz így látni.
- Szia Isa! Bemehetnék?
- Öhmm, mit akarsz?
- Beszélgetni.
- Nem tudom, hogy akarom- e én ezt.
- Húsz dolcsimba került, hogy itt lehessek, mert a te George barátod nem akart felengedni és ha már itt vagyok elmondom, amit akarok. Tudom Isa, hogy miért jöttél ilyen messzire. Miért hagytad el a szüleidet.
- Azért, hogy itt tanulhassak és éljek egy nagy városban - mosolyt erőltet az arcára.
- Hagyjál már ezzel a szarsággal. Engem nem etetsz ezzel, magadat etetheted. Nem is élsz. Kimaradsz minden jóból. Nem ismerkedsz és nem pasizol. Nem jársz el bulizni. Nem a nagyvárosi élet miatt jöttél ide. Te felejteni és elbújni jöttél ide.
- Ugyan mi elöl Theo? - nevet enyhén hisztérikusan.
- A múltad elől. A fájdalom és a megaláztatás elől. Azok elől akik hibáztatnak téged, amiatt ami történt. Tudom mi történt. Megtaláltam a cikket.
- Menj el! - kiabál rám.
- Nem megyek! - válaszolok nyugodtan.
- Azt mondtam menj el! Kérlek! - összetört és a könnyei potyogni kezdtek.
Az ajtóból bemegyek, becsukom magam mögött és megölelem. Szinte azonnal eltaszít magától.
- Isa, miért nem engeded hogy megvigasztaljalak. Miért löksz el.
- Theo, nem akarlak közel érezni magamhoz. Ha nincsenek ilyen emlékeim könnyebb távol maradnom - válaszol megtörten.
- De miért? Gyere közel hozzám, legyél velem Isa. Jár neked a boldogság. Nem a te hibád ami a focista fiúval történt.
- De az én hibám. Le írta. Azt írta nem vagyok hibás de mind miattam van.
- Már nem tudsz változtatni ezen. Elmúlt - próbálom vigasztalni és nyúlok, hogy megsimogassam az arcát de elfordul az érintésem elől.
- Igen. És ezért is csinálom úgy ahogy. Hogy ne fájjon.
- Ez nem fáj? A magány.
- Eddig nem fájt. De még mindig nem fájdalmas annyira az hogy távol maradjak tőled és a többiektől, mint az amikor elhagynak. Akkor amikor közösen terveztek, közöset álmodtok és hirtelen egyedül maradsz. Egyik napról a másikra már nincs melletted a társad. Csak az űr és a fájdalom.
- Óh Isa. Ez szerintem...
- Nem érdekel, hogy milyen szerinted. Három éve így működik az életem és megszoktam. Jó nekem így. Tudok fókuszálni a jégtáncra és a tanulásra.
- Mi történt Liam-el? Miért nem játszhatott tovább.
Elkullog be a szobájába szomorúan és hív hogy menjek vele. Leül az ágya mellé a földre, felhúzza a térdeit és azt átöleli maga előtt. Az ágy alól egy dobozt húz ki.
- Balesete volt. Eltört a lába, műteni kellett. Nem mehetett vissza a csapatba, mert nem tudott futni és fájt is neki.
- Biztos rosszul viselte. Nehéz feladni az álmot amit hajtasz - együtt érzek a sráccal, de nem értem, hogy tudta megtenni.
- Nagyon rosszul. Még csak tizenhét éves volt, de már az alkoholba menekült. Inni kezdett és szerintem drogozott is mellette, bár ezt nem tudhatom. Rájött, hogy az alkohol nem segít. Akkor hozta meg a döntést és írt nekem egy levelet.
Leveszi a doboznak a tetejét és kivesz belőle két képet, ők vannak rajta. Boldogok rajta. A szemükben ég a vágy és a tiszta boldogság tükröződik. Kivesz még egyet de ez már teljesen más. Liam gipszelt lábbal, Isa korcsolyában és mosolyognak, de csak a szájukkal. A szemük mást mond. Isa szomorúságot, sajnálatot mond, Liam szeme pedig féltékenységről árulkodik. Egy levelet ad ide.
- Ebben búcsúzik el tőlem.
Nézem az össze hajtogatott papírt, amin látszik, hogy rengetegszer el lett olvasva és ugyanúgy vissza lett hajtogatva. A tűrődéseknél már néhol el van szakadva. Hirtelen megrémülök. Be akar avatni a múltja legféltettebb részébe, amit még maga elől is próbál elrejteni. Ránézek. Annak az erős nőnek, akinek mutatja magát nyoma veszett. Csak egy szomorú kislány, akinek nagyon fáj, amit át kellett élnie. Szét hajtogatom a papírt és olvasni kezdem.
Amikor a végére érek nehezemre esik visszatartani a könnyeimet. Nem tudom mit mondhatnék Isának. Nézem tovább a papírt és az összemosódott betűket. Lehet, hogy már ki is csordúlt egy pár könnycsepp, de őszintén nem érzem. Átérzem a srác fájdalmát. Én is így érzek a hoki iránt... vagyis éreztem. Most Isára nézek. Kíváncsian néz rám de még mindig szomorú.
- Ezek voltak az utolsó emlékek. Írtam még egy válasz levelet és együtt beraktam ebbe a dobozba. Azóta sem egy közös kép, sem egy ajándék, semmi amit eltettem volna emlékül bárkitől is. Azóta nem engedtem magamhoz új embereket.
- Csak a kislányt a jégpályán és a bátyját Josh-t.
- Igen. De őket sem úgy. Csak egyedül nagyon nehéz itt. Kellett egy barát. Lizit illetően... kicsi gyerekeket nincs szívem elküldeni úgy, mint a felnőtteket.
- Megértelek. Most már itt vagyok én is, ha szükséged lenne egy barátra - kezemet a kezére rakom. Felnéz rám, könnytől csillogó szemmel és elmosolyodik. Nem lök el, hanem csak hálás, nekem pedig örül a szívem. Megenyhítettem a szívét.
- Köszi - ennyit mond csak, de az hogy így megnyílt előttem és nem húzza el a kezét nagyon sokat jelent. Kíváncsi lennék mit írt ő abban a levélben de én nem kérhetem el. Ha ő esetleg felajánlja elolvasom, de ha nem akkor nem kérem. Nézem gyönyörű arcát, amit eltorzít a lefolyt szemfestékje. Hüvelykujjammal megtörlöm az arcát, mire lehunyja a szemét és nagyot sóhajt. Simítok még egyet, ez már gyengédebb érintés. Nem húzódik el. Alsó ajkának a szélét is megsimítom, így egy kicsit szétválnak egymástól. Szeretném megcsókolni és szerintem ő is ezt akarja. Közelebb hajolok és örömmel látom, hogy nem mozdul. Odahajolok a füléhez és bepuszilok alá, a nyakára. Egy halk nyögés hagyja el a sexi száját. Érzékeny pont ez neki is, ahogy nekem is az. A farkam ettől az édes hangtól ágaskodni kezd, nem lehet bírni vele, de annyira vadító volt ez a kis nyögés. Közelebb hajolok ajkaihoz, néhány centi választ csak el, még mindig nem mozdul, csak egy kicsit hátradönti a fejét, így még közelebb kerülve hozzám. Nagyon lassan szétnyitom a szám egy kicsit és közeledni kezdek. Amikor összeér az ajkunk, az semmihez sem hasonlítható. Mintha hatalmas terhet vettek volna le rólam, a szájába nyögök és nem győzöm ízlelni, hogy hol finomabb. Annyira édes a csókja és azok a hangok, amik a torkából szakadnak fel... jhajj, megőrjítenek. Falja a számat és én is az övét. Nyelvemmel utat kérek be a szájába, amit pici hezitálás után meg is ad. Még sosem csókolóztam ennyire szenvedélyes partnerrel. Belead mindent és megéli a pillanatot. Egyszer csak kipattan a szeme és el tol magától.
- Ezt nem szabad!
- Miért is? - kérdem és játékosan belepuszilok a hajába. Istenem! De finom illata van. Eper és vanília édes keverékét érzem.
- Mert én nem akarom.
- Óóh! Az előbb nem úgy tűnt.
- Tudod, hogy hogy értem. Csak egy kicsit hagytam elragadtatni magam - szégyenlősen pillant rám.
- Gyakrabban csinálhatnál ilyent - válaszolok pimasz mosollyal, ettől meg szoktak őrülni a lányok.
- Most menj el légyszíves! - mondja morcosan, hoppá... oda a szégyenlőség.
- De hát...
- Menj el! Most! - kiabál rám már megint sírós hangon.
- Nem megyek Isa. Nem hagylak így itt. Nem tettünk semmi rosszat. Te sem tettél semmi rosszat. Jár neked is a boldogság.
- Theo... kérlek. Nekem ez egyszerre nagyon sok, át kell gondolnom. Félek változtatni ezen. Nem tudom, hogy engedhetnék valakit be az életembe.
- Segítek Isa, csak hagyd megtörténni. Ahogy rendje-módja.
- Át kell gondolnom Theo. Most hagyj légyszi.
- Jól van. Akkor én most elmegyek. Szia Isa.
Becsukom magam mögött az ajtót és haza felé végig pörgetem az eseményeket. Mi történt itt? Sírtunk, csókolóztunk, veszekedtünk. Mindezt egy fél óra alatt. Nem lenne könnyű ezzel a lánnyal. Akarom én ezt? Visszagondolok a csókra. Ahjj, az a csók. Határozottan akarom.