Jégre fel!

Isa

Tanítom a kis Lizit, gyakorlok az én sikereimért is, keresem a hely legjobb jégtánc edzőjét és mindennek a tetejébe ma elkezdődik az egyetem is. Úgy érzem egy kicsikét túl vállaltam magam, dehát ha már fejest ugrottam, akkor megpróbálok úszni az árral.
Összepakolom a füzeteimet a táskámba, megcsinálom az arcápolási rutinomat, mára kijött egy-két barátságtalan pattanás is. Hurrá, éljen a tanév kezdés. Még dobok fel egy kis sminket az arcomra, hátha el tudom őket rejteni. A hajamat lazán befonom két oldalra és előre veszem a fonatokat, ami így éppen leér a mellemig. Felveszek egy fehér pólót és egy bordó szoknyát. Imádom a szoknyákat. Remélem nem lesz túl rövid, combközépig ér, ami elvileg bele kellene férjen a szabályzatba. Csekkolom magam a tükörben és miután elkönyvelem, hogy elég csinos vagyok, el is indulok.
Lent a földszinten George éppen javítja a székét, de a lépteim zajára felkapja a fejét és széles mosollyal üdvözöl.
– Jó reggelt Isa! Első nap?
– Jó reggelt! Igen. Hogy van ma?
– Jól köszönöm, csak megadta magát a székem, de már mindjárt jó. Újra neki is látok, legyen szép napod!
– Köszönöm, önnek is.
Kedves ez az öreg úr. Nagyon szívesen ad útba igazítást és tanácsot. Régen villamos vezető volt, így ismeri egész Manhattan-t.
Az egyetemhez érve látom, ahogy a diákok örömmel köszöntik régi barátaikat az udvaron és együtt mennek be az épületbe. Kisebb és nagyobb csoportokat, akik még élvezik a napsütést. Látok néhány fiatalabb diákot, akik egyedül, bizonytalanul és félénken barangolnak, hátha valami ismerős arc bukkan fel, ők szerintem az első évesek. Hasonlóképpen érzem én is magam, elveszettnek, de én a többiekkel ellentétben nem keresek barátokat, hanem mindenki mellett póker arccal elmegyek és a térképen megkeresem az első órámat, ami matek lesz. Erős kezdésnek gondolom, de legyen. Az előadó teremben felülök a középső sorba. Se nem elől se nem hátul, jó lesz így. A szélére ülök, mellettem egy üres hely, amit reményeim szerint senki nem fog elfoglalni. Milyen könnyű is volna az élet. Már a harmadik elsős, aki belépik az ajtón oda is ül mellém és széles mosollyal fordul felém.
– Szia, Kira vagyok. Téged hogy hívnak?
– Isa vagyok.
– Isadora Montgomery? - szinte felsikít a lány.
– Én volnék. De csak Isának szoktak szólítani. Csak a versenyeken mondják ki a teljes nevemet - válaszolok neki unottan, hogy hátha leszállna rólam de ez a Kira meglehetősen idegesítő egy lány. Sikítozik, nyávog meg repes az örömtől.
– De jó, hogy találkozhattam veled. Már a gólyatáborban mondták, hogy az ifjú sportoló évfolyamtársunk lesz. Azóta találgat mindenki, hogy milyen is lehet a személyiséged. Sokak szerint biztos fenn hordod az orrod - mondja még mindig olyan boldogan, mintha nem mondott volna bántót.
– Te nem vagy egy kicsit szószátyár? - kérdezem kíváncsi tekintettel.
– Hát, rossz tulajdonságom, hogy gondolkozás nélkül mondom ki azt, ami a szívemen van - kacsint rám és tovább folytatja a beszélgetést velem.
– Neked? Milyen rossz tulajdonságod van?
– Nem vagyok jó a barátkozásban, sőt utálok barátkozni - válaszolok egyhangúan és bele temetem az arcom a könyvembe.
– Ó, az nem jó. Honnan jöttél?
– Ne haragudj Kira, de nem akarok beszélgetni sem. Nem azért mert nagyképű vagyok, csak egyszerűen nem szeretek társalogni.
– Ó, értem. Akkor bocs.
Azzal ő is elfordul a könyve felé és azt kezdi tanulmányozni. Szomorúnak tűnik és nekem örülnöm kellene, hogy leszállt rólam, mégis kicsit rosszul érzem magam amiatt, ahogy beszéltem vele.
– Bocsi Kira - kíváncsian fordul felém, nyoma sincs a sértettségnek.
– New Jersey-ből jöttem, egy kis városból, Jackson Township-ből. És te?
– Én New York, Brooklyn negyedéből. Itt van nem messze. Jártál már arra?
– Nem, csak egy hete érkeztem.
– Úúú, akkor suli után körbe is vezethetlek a környéken - teljesen izgatott és tapsikol örömében.
– Köszi Kira, de nem szükséges.
– Naa, nagyon szívesen.
– Kira! Nem akarok veled lógni ma délután - mondom egy kicsit hisztérikusan.
– Ó, akkor majd máskor - mondja szomorkásan.
– Kira. Találkoztál már introvertált emberrel? Én az vagyok. Nagyon is. Te meg hozzám túlságosan is extrovertált vagy. Idővel akár még jóban is lehetünk, de velem egy nap alatt biztosan nem fogsz barátságot kötni - próbálom a legbarátságosabb arcomat elővenni és úgy figyelem Kira arcát. Sok mindent nem tudok leolvasni róla, talán kissé értetlennek tűnik.
– Te Isa! Mi az a intro meg az a extro valami? - kérdi értetlenül.
– Micsoda? A két fő személyiségtípus. Te hogy kerültél a pszichológia szakra? - elkerekedett szemekkel bámulok rá.
– Amikor kellett akkor mindent bemagoltam - kacsint rám mosolyogva, én meg kínomban felnevetek.
– Jó. Az introvertált az a befele forduló, inkább el van a maga kis világában és legtöbbször próbálja kerülni az új embereket és nehezen nyílik meg mások előtt. Ez vagyok én. Az extrovertált az olyan, mint te. Kezdeményező, vidám, barátságos, nyitott mindenre és tele van energiával. Szóval mi most egy kis távolságot kell tartsunk egymástól - egy próbát megér.
– Áhh, már értem. Jól van. Akkor majd szólsz ha nyitni akarsz? - nem hiszem el. Sikerül leráznom. Naivak és meggondolatlanok is ezek az extrovertáltak.
– Igen.
– Oké - boldogan el fordul tőlem és az előadás hátralévő részét végig rajzolja. Szépen rajzol, nagyon, de már értem, hogy miért nincs tisztában a fogalmakkal.
A nap további részében leginkább Harry Potter láthatatlanná tévő köpenye hiányzott az életemből, de az nagyon. Minden harmadik lány odajött hozzám és oda akart invitálni az ő barátaihoz, hogy bemutasson és hogy legyünk barátok. Idegesítőek és mindenki csak hencegni akar azzal, hogy én máris össze barátkoztam vele. Na hát ez nem olyan könnyű, senkinek sem. A fiúk a folyosón csak sóvárogva bámultak és néhány annyira pimasz volt, hogy konkrétan levetkőztetett a szemével. Tudom, hogy az égiek nagyon szép külsővel áldottak meg, de jobb annak aki nem jön a közelembe. Nem akarok senkivel sem beszélgetni, nem akarom, hogy bárki is mellém üljön az előadásokon és nem akarok látni senkit sem.
Az utolsó előadás végeztével szinte rohanva hagyom el az egyetemet és vissza sem nézek amíg be nem lépek a lépcsőházba.
– Isa! Nem volt jó az első nap?
– Inkább most hagyjuk George, tanulnom kell.
– Hát jó.
Ott is hagytam az elfoglaltságával, ami nem is tudom, hogy mi az, mert nem figyeltem. A lakásom ajtaját becsukva végre fellélegezhetek és odamegyek az ablakhoz. Nehéz a kezdet és nehéz egy új helyen. Tudom. Nehéz ennyi ember között megtalálni a lelki békémet és a magányt, ami engem megnyugtat. Nem akarok ismerkedni és körülöttem ez senkit nem érdekel. Odaballagok az ágyamhoz és ki veszem alóla a jól őrzött dobozkámat. Nem tud senki ennek a létezéséről. Ebben vannak az utolsó fájdalmas emlékeim. Itt döntöttem el, hogy ezeket megtartom és többet soha nem gyűjtök semmit. Egy közös kép van benne rólam és a barátomról, Liamről. Egyik versenyem után készült. Jobb kezemben a korcsolyám, bal kezemmel erősen kapaszkodok Liambe miközben ő szorosan átölelve forgat meg. Nagyon boldogok voltunk itt még. Van még egy közös képünk. Ez egy foci mérkőzés után készült, amin a fűben ül én meg a lábai közé betelepedve fogom az arcát a kezeim között és önfeledten nevetünk. Van még egy fotó, ez is egy versenyem után készült. Második helyezett lettem, mosolygok de ez már csak a látszat, ő mellettem áll szintén álmosollyal az arcán és begipszelt lábbal. Benne van még egy páros karkötő szett. Az egyik az enyém, a másik az övé, amit az első közös karácsonyunkra adott nekem ajándékba. Négy éve még éjjel- nappal a csuklómon viseltem. Még két levél rejtőzik a dobozban. Az egyik tőle van, a másik tőlem. A válaszom az övére, amit neki soha nem tudtam már odaadni. Már könnyben úszik mindkét szemem de azért széthajtogatom a levelet, amit olyan sokszor megtettem már, hogy a hajtogatásoknál már-már szakad el a papír. Ahogy meglátom a kézírását már a sírógörcs kerülget de azért még neki fogok az olvasásnak.

Drága Isám!

Most utoljára szólok hozzád, és ezt is csak papírra vetve. Nem bírom tovább. Már csak önmagam árnyéka vagyok és nem bírom elviselni tovább, hogy a te boldogságod útjába is én állok.
Közösen tervezgettük a sportolói karrierünket. Azt, hogy majd mi leszünk a címlapok fő attrakciója. A földkerekség legszebb és legtehetségesebb párja. Te világhírű műkorcsolyázó és én az államok legjobb focistája. De az én álmaimat keresztbe húzta a sors.
A sérülésem örökre elvette a lehetőséget, hogy valóra váltsam az álmomat, a vágyamat, hogy űzzem a hobbimat és, hogy abból éljek amit szenvedélyesen szeretek. Te meg... te pontosan ott folytattad, ahonnan én nem folytathatom. Mert te nem hagytad abba, amit mondanám hogy megértek de ez hazugság lenne. Neheztelek rád és féltékeny vagyok, mert te ugyanúgy haladhatsz az álmod megvalósítása felé nélkülem. Én pedig egyre lejjebb csúszok. Az alkoholt tekintettem eddig kiútnak de rájöttem, hogy ez sem segít és mostmár nem akarok tovább küzdeni. De méginkább nem akarok az utadba állni.
Sajnos nem tudok örülni a sikereidnek és ezért elhagylak téged örökre. És mivel nélküled nem tudnék élni, mert akkor már mindent elveszítenék, ami tizenhét évesen a világomat jelenti. Most biztosan felmerül a fejedben, hogy akkor mégis miért teszem ezt. Hát mert nem tudok nélküled élni, de veled élni nagyon-nagyon fáj. Ezért most elbúcsúzom tőled és sok sikert kívánok.
Bocsánatot kérek az utóbbi időben tanúsított viselkedésemért. Köszönöm, hogy szebbé tetted az utolsó két évemet és hogy társam voltál eddigi sikereimben. Köszönöm, hogy elfogadtál úgy ahogy vagyok és hogy segíteni próbáltál a mély pontjaimon, a lábtörésem után és hogy támogattál amennyire tehetted.
Sajnálom, hogy itt hagylak de így lesz mindenkinek a legjobb és megígérem, hogy ez lesz a legutolsó érzelgős levelem, mert ha ezt olvasod akkor tényleg megtettem. Mindig azt mondtad, hogy nem szereted ezeket a leveleket, mert azt mondod, hogy ez nyálas. Tudom, hogy imádtad és szeretted ezt az oldalamat.
Utolsóként két kérésem van. Koncentrálj a karrieredre és törekedj a legjobbra. És a másik dolog. Temessétek el velem az aláírt labdámat...
És Isa! Ez nem a te hibád!

Örökké szeret a te Liamed
2021.07.13, Jackson Township

Ezután a levél után egy hídról a folyóba hajtott a kocsijával. Belehalt és én teljesen összetörtem. Egy évig nem korcsolyáztam és a poklok poklát álltam ki, amikor gyászolás közben jöttek a riporterek a házunkhoz, hogy interjúztassanak, hogy mi történhetett vele. A levelet soha nem mutattam senkinek. Már három éve történt de még mindig olyan, mintha tegnap lett volna. Ha tudom, hogy erre készül feladok mindent. De így mostmár csak azt tudom érte tenni, hogy eleget teszek kérésének és küzdök az álmaimért.
Összehajtogatom a levelet és szépen visszarakom a dobozba, azt meg elrejtem a szekrény legaljára. Sírva bebotorkálok az ágyamra és a párnámba belesikítva próbálom kiadni minden fájdalmamat. Nem sikerült de egy kicsit jobb. Arcomat a párnába beletemetve sírom ki magamból a dühöt, a hiányt és a magányt. Mert bár a személyiségemre fogok minden tartózkodást az emberektől az mind csak álca. A múltamnak ez az a része, ami nem enged közel magamhoz senkit. Hogy ne fájjon ha elhagynak.