Jégre fel!

Isa

Már csak ez hiányzott a reggelemből. Csak megyek és egyenesen magam elé nézek, semmiképp sem hátra. A mosdóig meg sem állok. Nem tudom abba hagyni a sírást és nem akarok senkibe sem bele botlani. Be megyek az egyik fülkébe és lerogyok az ülőkére. Theo valami gátat felszakított bennem. Évek óta azon dolgozom, hogy falat építsek magam köré és most ez a srác az egyik falam egy részét beomlasztotta két perc alatt. Nem a szokásos gyenge dumával jött hanem megkérdőjelezett. Magyarázatot követelt ahelyett, hogy fülét-farkát behúzva elsomfordált volna a visszautasítás elől. Eszembe juttatta a múltat, ami miatt itt tart a jelenem. És egy hatalmas kérdőjelet tett fel bennem. Talán tényleg megéri ekkora áldozatot hoznom a jövőmért vagy ez csak az én hülyeségem? Lehet, hogy nincs is semmi értelme ennek. Lehetek majd a csúcs legtetején ha nincs mellettem valaki, akivel osztozhatnék az örömömben. Eddig szilárd meggyőződésem volt, hogy jobb nekem a kapcsolatok nélkül de már egyre nehezebb. Látok magam körül fiatalokat akik boldogok és felszabadultak barátaik vagy a párjuk társaságában. Látok egyetemistákat, akik alig várják a hétvégi bulikat. Csak ők lehet, hogy nem veszítették el örökre azt akit a legjobban szerettek. Nem érthetik mert nem tudják az igazságot és én pedig nem mondom el az igazságot, mert nem akarom, hogy sajnáljanak.
Megpróbálom összeszedni magam és lenyugodni, majd elindulok a következő órám felé. A választott filozófia óra előadóterme előtt várakozok, amíg meg nem jelenik a tanár. Felülök a második sorba és előveszem a füzetemet. Éppen rajzolgatok a hátsó részébe amikor valaki lehuppan mellém. Nem Kira volt az, mert ez a valaki nehezebb és nagyobb. Óvatosan oldalra pillantok és Theo-t pillantom meg magam mellett.
– Bocsi de ez a hely foglalt - még mindig feldúlt a hangom.
– Persze, mert már itt ülök - mondja vigyorogva.
– Azt látom. De itt az egyik barátnőm kellene üljön, mint ahogy eddig is, nem pedig te aki alig egy órája megbántott.
– Naa, most miért vagy undok? Nem akartalak megbántani. Mi lenne, ha elölről kezdenénk?
– Hogyan lehetne ezt elölről kezdeni?
– Mutatom is - mondja majd feláll és hátára kapja a hátizsákját. Meglepetésemre elindul ki az ajtón.
– Most meg mit...
Figyelem ahogy visszalépik az ajtón, kíváncsian körbe pillant majd félénken rám mosolyog. Óvatosan elindul felém és azt a félénk mosolyt hatalmas, magabiztos és a világ legszebb mosolya váltja fel. Így áll meg előttem az üres helyre mutatva.
– Helló, szabad itt melletted ez a hely? - úgy csinál mintha most találkoznánk először.
– De Theo, így nem lehet...
– Na- na! Nem emlékszel? Kezdjük elölről - mélyet sóhajtok és az üres helyre sandítok.
– Szia, hát igazából az egyik barátnőm szokott mellettem ülni de nem is tudom hogy ő felvette e ezt a tárgyat - belemegyek a játékába, bár szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy így bármi is jobb lehet.
– Óhh, ebben az esetben esetleg leülhetek? Ha jönne mégis akkor felállok és átadom neki a helyet. Amúgy Theodore vagyok de szólíts csak Theo-nak, mert a Theodore az olyan hivatalos és amúgy is anya szokott úgy szólítani, de ő is csak akkor, amikor faszságot csináltam - nyújtja felém a kezét és már kezdek megenyhülni. Vicces ez a srác és ahogy látom udvarias is tud lenni.
– Én Isa vagyok, gyere nyugodtan leülhetsz - válaszolok és kezet rázok vele. Vicces ez a közjáték és érdekel, hogy hová vezethet. Azt már tudom, hogy nem akarom, hogy átadja Kirának a helyet.
– Nagyon örülök. Miért választottad ezt az órát? Mert szerintem választott tantárgy neked is a filozófia.
– Pszichológia szakos vagyok szóval nekem ez elég fontos tárgy. Te miért választottad? - le sem veszi rólam gyönyörű zöld szemeit csak figyel és néha megdörzsöli az állát.
– Hát én jogot hallgatok, fejlődnöm kell még e téren. Minél jobban ki akarom ismerni az embereket. Kérdezek, hallgatok és figyelek. Rajtad tudnék is gyakorolni, mert te nagyon makacs személyiség vagy - kacsint rám és aranyosan elmosolyodik.
– Hát ööhm, én nem vagyok makacs.
– Nem? Na lássuk csak... - kicsit eltöpreng, hogy mit is kérdezhetne. – Miért jelentkeztél erre az egyetemre?
– Mert... mert itt nagyon jó az oktatási rendszer, gyönyörű a város és...
– És nincs túl közel a családhoz.
– Nem, nem szerepelt ez a szempont az egyetem választásakor a listámon. Szeretem a családom, bár néha azért sok volt belőlük.
– Van tesód?
– Aha, egy öcsém. Neked vannak testvéreid?
– Nincsen... vagyis nem tudom. Lehet, hogy valahol vannak. Engem örökbe fogadtak még nagyon pici koromban. Így kerültem ide, New Yorkba Brazíliából - válaszol félvállról.
– Óh, sajnálom - mondom szomorkásan.
– Ne sajnálj. Csodás szüleim vannak. Nekik nem adatott meg a saját gyerek öröme, ezért engem még jobban szerettek mindig is, mint néhány másik szülő a sajátját. És biztosan jobban, mint a vérszerinti szüleim, akiknek nem kellettem.
– Lehet, hogy így volt mindenkinek a legjobb - mosolygok rá.
– Figyelj csak... volna esetleg kedved eljönni velem holnap este egy bulira?
– Bocsi de nem - válaszolok röviden. Kezdi megint ezt.
– Óhh, barátod van. Hát hogy is gondolhattam, hogy egy ilyen csodaszép lány szabad legyen? - homlokára csap és úgy néz rám, mintha nem tudna betelni velem.
– Theo, ezt ne. Nincs barátom csak...
– Csak mi?
– Csak van egy múlt mögöttem, ami meghatározza a jelenemet és ezt látom a legészszerűbbnek. Tanultam a sebeim árán.
– Az amit a reggeli találkozásunkkor mondtál? Hogy nem akarsz semmit senkitől és hogy nem akarsz szórakozni sem - komolyodik el.
– Nem ezt mondtam.
– De ez a lényeg.
– Nem éppen.
– Magyarázd el. Miért gondolod így?
– Ha kötődsz valakihez, akkor előbb vagy utóbb csalódsz. És nem mondok többet, mert te jogi karos vagy, és akkor valószínűleg ügyvédnek tanulsz és célod a meggyőzés és a győzelem lenne. Személyiségedből eredően is ilyen vagy szerintem és nekem semmi szükségem rá, hogy végig hallgassam, utána gondolkozzak rajta és elterelődjön a figyelmem. Jó emberismerő vagyok és ismerem magam is. Nekem így jó és teljes az életem.
– Hát Isa, okos vagy te de mégis buta. A legjobb dolgokból maradsz ki. Nem mondom, hogy változtass rajta de egy kicsit engedd el magad és próbálj meg ösztönből és szívvel csinálni dolgokat, ne mindig ésszel.
– Beszélgetés lezárva itt.
– Mondtam én, hogy makacs vagy - nevet ki.
– Nem vagyok és ne nevess ki! - kicsit jobban magamba nézve nem csak makacs hanem gyerekes is vagyok jelenleg. Magamban elmosolyodom és egyenesen a táblák felé nézek de érzem, hogy Theo engem figyel. A szemem sarkából arra sandítok és igazam van. Mosolyogva figyel.
– Mit mosolyogsz? - kérdi tőlem szórakozottan.
– Én? És te?
– Én csak gyönyörködöm benned.
– Én meg rájöttem két dologra. Az egyik az, hogy tényleg makacs vagyok. A másik pedig az, hogy szerintem minden kedvességedet, sármodat és a legaranyosabb mosolyodat vetetted be itt a lenyűgözésem érdekében.
– Sikerült?
– Nem változtattál semmit az érzéseimen, de mi tagadás a teremtés koronájának egy igazán szép példánya vagy.
– Óhh, még így sem szólítottak. Köszönöm a bókot... azt hiszem. Nem ironikusan értetted ugye? - értetlen és zavarodott arcát látva elkap valami megmagyarázhatatlan jó kedv.
– Nem, ez szerintem az igazság - hangosan felnevetek, mire többen is felénk fordultak, közben a tanár is. Észre sem vettem, hogy bejött. Mi meg itt sugdolózunk egymásnak, mint a szerelmes kamaszok. Mindketten visszatérünk a valóságba és tisztességesen jegyzetelünk. Néha rápillantok a füzetére. Tényleg ír. Nem csak úgy csinál, hanem tényleg figyel. És szépen ír, rendezett a füzete is. Érdekes ez a srác, nem olyan mint a többiek.
Miután kicsengettek összepakolok és elindulok, hogy megkeressem Kirát. Theo utánam szalad.
– Isa! Várj! Volna kedved esetleg...
Félbeszakítom, ezt most hajtásában kell meg folytani. Előveszem a pókerarcomat és visszafordulok.
– Mit akarsz?
– Egyelőre mit szólnál a barátkozáshoz?- kérdi reménykedv.
– Nem akarok barátkozni, nem akarok ismerkedni és legfőképpen nem akarok pasizni!
– Ohh, értem. Majd ha a közeljövőben ez esetleg változna bármelyik téren is keress meg.
– Nem fog változni.
– Az nem olyan biztos - kacsint huncut mosollyal.
– De biztos Theo. Nem fog megváltozni - válaszolok elkeseredetten.
– Isa! Mit tettek veled? Mi az oka, hogy megfosztod magad ettől az érzéstől?
– Semmit! Hagyjuk inkább.
– Nem hagyjuk Isa! Mindenki azt gondolja rólad, hogy olyan vagy, mint a mesében a Hókirákynő, így becéznek. Én viszont látom, hogy több van benned, mint amit mutatni mersz. Láttalak a jégpályán a kislánnyal. Látom, ahogy rám mosolyogsz mikor azt hiszed senki nem figyel. Látom, ahogy keresel a szemeddel, amikor belépsz az iskolába. Már csak magadat tudod becsapni, engem nem.
– Theo, én... én nem akarok barátot. Nem akarok szexet és nem akarok bonyodalmat, fájdalmat választani.
– Talán neked ennyi volna a szerelem? Bonyodalom? Fájdalom?
– Theo! Te ezt nem értheted! Nem tudod miért van ez!
– Mond el Isa. Tudni akarom, hogy miért fosztasz meg a társaságodtól, amikor szemmel láthatóan neked is kedvedre lenne! - követelőzik válaszért.
– Theo... én nem tudom neked elmondani.
A könnyek már megint mardossák a szemeimet. Mire észbe kaphatna már megint szaladok. De most ki az épületből. El az egyetem területéről. Vissza a lakásomba. Fütyülök az egész napra és elegem van az emberekből. Begubózok és ki sem teszem a lábamat. És a legrosszabb az egészben az hogy igaza van Theo-nak . Nem vagyok így boldog és még esélyt sem adok magamnak a boldogságra. Előveszek két csomag ropit és egy tábla csokit és befekszem velük az ágyba. Bekapcsolom a Netflixet és elindítom a Két lépés távolság című filmet. Végig bőgöm az egészet de legalább elfeledtette a saját nyomoromat.