Jégre fel!

Theo

Két évvel később

Életem legjobb döntése volt, hogy hallgattam Isára. Visszaálltam utolsó három félévemre a hoki csapatba és hamar a csapat sztárjátékosa lettem. Védőjátékosként szerepeltem a csapatban de most, a diplomaosztó után volt egy megkeresésem. A New York Rangers edzője, Peter Laviolette. Le akart szerződtetni a csapathoz. Egy gyerekkori álmom válhat ezzel valóra. Hát még szép, hogy igent mondtam rá.
Így történt az, hogy most az első nagy meccsemen piros, kék és fehér színű mezben játszhatok, hátán a Harrison névvel és a nyolcas számmal. Centerként vagyok jelen első igazi NHL-es meccsemen. A tapsvihar, amit kap a csapat amikor besiklik a jégre eszméletlen adrenalinnal tölt el. Ahogy a játék elkezdődött, az izgalom szinte vibrál a levegőben. A sípszó felharsan, és a korong szélsebesen siklik a jégen. Mint center, a feladatom nem csak az, hogy gólt lőjek, hanem hogy irányítsam a játékot, kapcsolatot teremtsünk a csapattársakkal és megszabjam a tempót. Az első pár másodpercben szinte mindenki a korongra figyel, ahogy a Bruins védői próbálják magukhoz venni az irányítást.

Ahogy beérünk az ellenfél harmadába, az egyik szélsőnk, Chris, ügyesen cselezik két védő között, majd passzolja nekem a korongot. Egy pillanatig a kapust figyelem, keresem a rést a védelmen. Az ütőm lendül, és a korong pontosan a háló bal felső sarkában landol. A stadion felrobban a tapsvihartól – ez az első gólom a nagyok között.

Azonban a Bruins nem hagyja magát könnyen. Az ellentámadásuk gyors és precíz. Az egyik támadójuk, Bergeron, gyorsabban mozog, mint ahogy észlelni tudjuk. A jégen a tempó villámgyorsra vált, ahogy mindkét csapat igyekszik átvenni az irányítást. Egy rossz lépés a részünkről, és Bergeron egyenlít – 1-1 az állás.

A harmadik harmadban már 3-3 az állás. A levegő feszült, mindenki tudja, hogy egyetlen hiba vagy egyetlen zseniális megmozdulás dönthet a mérkőzésről. A korong ismét nálam van, a kapu előtt helyezkedek. Egy gyors passz után a kapus bal oldalán látok egy rést. Az ütőm megvillan, és a korong villámgyorsan száguld a cél felé. A kapus kinyúlt, de túl késő volt – a háló megrezzent, és ezzel eldőlt a meccs. 4-3, miénk a győzelem! Hatalmas élljenzést kapunk és én, mint a csapat legfrissebb és legfiatalabb játékosa iszonyú büszke vagyok, hogy két gólt is én szereztem a csapatomnak. Ez volt az a pillanat, amiről mindig álmodtam. Ott álltam a jégen, a nagyok között, a csapattársaim a hátamat veregették, a stadion pedig az én nevemet kiabálta.
Az öltözőben megbeszéltük, hogy ma este kirúgunk a hámból, mert az elmúlt hetekben szigorú alkoholmegvonások voltak. Nekem mondjuk még mindig mindegy, mert sosem iszok két sörnél többet és azt is ritkán. Nekem még van néhány elintézni valóm, úgyhogy nem tartok a csapattal, hanem a lelátó felé veszem az irányt. Kiürült nagyjából már, csak egy lány ül egyedül a középső sorban. Az én csajom. Gyönyörű szőke haját a füle mögé fésüli és nagy mosollyal az arcán integet nekem. Két éve minden egyes meccsem után ezt csinálja. A legelsőnél nagyon meglepett. Emlékszem írt egy üzenetet, hogy menjek vissza a jégre. Akkor is az üres lelátón találtam meg. Azt mondja, azért mert sztárjátékosként itt tud velem legelőször találkozni és így nem lökődik félre az útból. Én meg minden meccsem után odamegyek hozzá a lelátóra, leülök mellé és megkérdezem:
– Hogy tetszett a meccs?
Mindig azt válaszolja ha nyertünk, hogy:
– Nagyon tetszett. Mindenki nagyon ügyes volt de a legklasszabb a pasim volt.
Ezután kapok egy csókot.
– Hogy ment neked az edzés Wyatt-el?
– Szuper volt. Nagyon kellett rohannom, hogy időben ideérjek. Már be volt fújva mikor a helyemre értem.
– Az a lényeg, hogy itt voltál.
Nem hagyta ki egy meccsemet sem még. Sem az egyetemi csapattal, sem itt a Rangers-el. Ő a szerencse kabalám nekem. Mióta játszok minden meccs végén a miénk a nyertes csapat. Tűnődöm, hogy lehet, hogy tényleg ő hozza a szerencsét. Hirtelen megszólal.
– Képzeld! Végre mennek az emelések. Túl nagy lendülettel mentem eddig és ezért mindig lefordultam, de ma végre sikerült. Steph ma nagyon büszke volt rám. És Wyatt-re is. Igazán jó páros vagyunk.
– De jó, örülök a sikereidnek.
– Még mindig nem vagy rá féltékeny?
Rendszerint ezt meg kérdezi minden edzés után.
– Nem vagyok egyáltalán az. Tudom, hogy megbízhatok benned is és bírom Wyatt-et is. Megnyugtat az is, hogy mivel már rég lejárt a verekedéstilalom, így agyonverhetem ha akár egy hajad szála is görbül.
Válaszolom ezt már sokadjára. Isa kuncog egyet erre és a vállamnak dönti a fejét. Így ülünk kettesben és nézzük, ahogy tükörsimára varázsolják a jeget.
– Gyere édesem. Menjünk haza.
Kézen fogva kisétálunk a nagyteremből és elveszem a cuccaimat az öltözőből. Mindent bedobálok a kocsi hátsó ülésére és segítek Isának bemászni a Raptorba. Vicces amikor próbálkozik de most kedves vagyok vele. Hazafelé hallgatom, ahogy énekelget. A hangja is jó. Csupa tehetség ez a lány. Két hónap múlva lesz az olimpia, ahol párosban indul. Egy álma válik ezzel valóra és örülök, hogy a részese lehetek. Kimászik a kocsiból és boldogan beugrándozik a lakásunkba. Tavaly vettük. Közösen értük el. Mindketten élünk a hobbijainknak, ami nem mellesleg nem fizet rosszul és mellette van civil állásunk is. Én ügyvéd vagyok, Isa pedig nem lett pszichológus. Rájött, hogy mi is a neki való munka. Kicsiket tanít meg korcsolyázni és alap jégtáncot oktat. Segít rájönni, hogy kinek mi való. A kis Lizi az idén már versenyezni is fog. Isa legelső tanítványa és a legügyesebb is. Már megint túl sokat elmélkedek. Onnan tudom, hogy Isa az oldalamat kezdi bökődni és csikizni, hogy figyeljek rá.
– Igen kicsim?
– Nem figyelsz rám. Hol jársz? – biggyeszti le csábos ajkát.
– Csak eltűnődtem – válaszolom félvállról és nyújtom felé a kezem.
Tudom mi következik. Isa odalépik hozzám, lehúz a nyakamtól és szenvedélyesen megcsókol. Meccsek után mindig egymásnak esünk. Csókolózunk egész az ágyig és útközben lehámozzuk egymásról a ruhákat. Hanyatt fektetem és hosszan csókolom minden porcikáját. Elveszek édes nyögései harmonikus zenéjében és elmerülök a nedves csoda országban, ahová minden nap ez a lány repít. Szorosan körém fonódik és érzem, hogy egyre jobban szűkül és szorít, ahogy ki-be mozgok benne, közeledve a gyönyör kapuja felé. Amikor végül mindketten a határhoz érünk, a robbanás egyszerre édes és felszabadító, egy pillanatnyi végtelen, ahol elveszünk egymásban, összeolvad testünk és lelkünk.
Fél órával később a mellkasomon pihen. Azt hiszem elaludt. Ölelem az egyik karommal, a másikkal cirógatom az arcát és győzelem ide vagy oda, sehol nem lennék most szívesebben, mint itt. Az volt a legnagyobb győzelmem, amikor Isadora Montgomery belém szeretett. És most úgy érzem, hogy ha még csak egy kis ideig is, de minden a helyén van. Nagyon is a helyén van.

Vége