Az elveszett nevek városa

Második fejezet - Kérdések

– Elveszett nevek városa – bontakozott ki a kislány erőtlen ölelésemből. – Ez van a kapura írva. Tudod, amit odakint láttál – adta tudtomra, megválaszolva első kérdésemet. – De azt valóban senki sem tudja, hogy miként került ebbe a városba.

Visszamászott a székére, mert amikor rám vetette magát, leesett róla. Ujjai között tovább forgatta félig üres poharát, majd hirtelen a szájához emelte és lehúzta az egészet. Könnyes szeme azonban nem tudott elszakadni tőle, csak pörgette tovább tehetetlenül.

– Nem értem – kezdtem, de valójában azt sem értettem, hogy mit nem értek.

– Mi sem értjük igazán – mosolygott szomorúan. – Csak tesszük, amit tennünk kell.

– És az mi lenne? – vágtam közbe, mert dühített, hogy ilyen ködösen beszél.

– Tesszük a dolgunkat. Próbáljuk megérteni a helyzetet és közben túlélni. Mert ennünk kell, innunk kell. Termesztünk és termelünk, mindenki azt csinálja, amihez ért.

– Te mit csinálsz?

– Mariannak segítek – bökött állával a vörös kárpit felé, ahol az imént tűnt el a testen nő. – Nem vagyok nagy segítség, mert ügyetlen vagyok. Több pohár bánta már, hogy felvett, de azt mondta, hogy majd belejövök.

– Nem vagy te még túl fiatal, hogy dolgozz? – bukott ki belőlem a következő kérdés gondolkodás nélkül.

Végre rám nézett és elmosolyodott. A szeme még mindig szomorú volt, azonban az ajka vidámságot sugárzott.

– Van néhány szabály, amit be kell tartani. Csak úgy maradhatok itt, ha én is betartom ezeket.

– És ha én nem akarok dolgozni? Vagy ezeket a szabályokat betartani?

– Erről sajnos nem dönthetsz – mosolygott rendületlenül.

– Mégis, ki találta ki ezt?

– Azt nem mondhatom meg – húzta össze vékonyka szemöldökét.

– Hát persze – álltam fel a székemről. – Mi az, amit elmondhatsz? – fontam keresztbe karomat. Követelőző voltam, kezdtem felhúzni magam, mert a kislány nem segített megérteni a helyzetet, amibe belecsöppentem.

– Meg fogod majd érteni, hogyan működik ez a város, de hidd el, hogy sok lenne, ha most mindent elmondanék.

– Majd azt én eldöntöm, hogy mi a sok nekem! Úgyhogy világosíts fel, hogy mégis mi ez a hely!

A kislány felsóhajtott, körbenézett, majd mikor látta, hogy senki nincsen rajtunk kívül az ivóban, megadóan ennyit mondott:

– Nem tudjuk.

– Persze – emeltem fel tehetetlenül a karjaimat, majd vissza is ejtettem magam mellé. – Miért nem emlékszem, hogy mi történt tegnap?

– Mert aludtál.

– Egész nap?

Klára mondani akart valamit, de visszanyelte.

– És azelőtt? Miért nem emlékszem semmire?

– Mert aludtál.

– Aludtam?! Mégis meddig aludtam? Egy hetet? Kettőt? Esetleg egy egész életet? Miért nem emlékszem arra, hogy ki vagyok? A nevemet is csak onnan tudom, hogy rám van írva.

Klára lehajtott fejjel hallgatta és tűrte, hogy mindent rázúdítsak. Kezdtem sajnálni, mégsem voltam képes lejjebb vinni a hangerőmet.

– Válaszolj! – követeltem tehetetlenül. – Akármelyik kérdésre válaszolhatsz – engedtem meg neki.