– Elveszett nevek városa – bontakozott ki a kislány erőtlen ölelésemből. – Ez van a kapura írva. Tudod, amit odakint láttál – adta tudtomra, megválaszolva első kérdésemet. – De azt valóban senki sem tudja, hogy miként került ebbe a városba.
Visszamászott a székére, mert amikor rám vetette magát, leesett róla. Ujjai között tovább forgatta félig üres poharát, majd hirtelen a szájához emelte és lehúzta az egészet. Könnyes szeme azonban nem tudott elszakadni tőle, csak pörgette tovább tehetetlenül.
– Nem értem – kezdtem, de valójában azt sem értettem, hogy mit nem értek.
– Mi sem értjük igazán – mosolygott szomorúan. – Csak tesszük, amit tennünk kell.
– És az mi lenne? – vágtam közbe, mert dühített, hogy ilyen ködösen beszél.
– Tesszük a dolgunkat. Próbáljuk megérteni a helyzetet és közben túlélni. Mert ennünk kell, innunk kell. Termesztünk és termelünk, mindenki azt csinálja, amihez ért.
– Te mit csinálsz?
– Mariannak segítek – bökött állával a vörös kárpit felé, ahol az imént tűnt el a testen nő. – Nem vagyok nagy segítség, mert ügyetlen vagyok. Több pohár bánta már, hogy felvett, de azt mondta, hogy majd belejövök.
– Nem vagy te még túl fiatal, hogy dolgozz? – bukott ki belőlem a következő kérdés gondolkodás nélkül.
Végre rám nézett és elmosolyodott. A szeme még mindig szomorú volt, azonban az ajka vidámságot sugárzott.
– Van néhány szabály, amit be kell tartani. Csak úgy maradhatok itt, ha én is betartom ezeket.
– És ha én nem akarok dolgozni? Vagy ezeket a szabályokat betartani?
– Erről sajnos nem dönthetsz – mosolygott rendületlenül.
– Mégis, ki találta ki ezt?
– Azt nem mondhatom meg – húzta össze vékonyka szemöldökét.
– Hát persze – álltam fel a székemről. – Mi az, amit elmondhatsz? – fontam keresztbe karomat. Követelőző voltam, kezdtem felhúzni magam, mert a kislány nem segített megérteni a helyzetet, amibe belecsöppentem.
– Meg fogod majd érteni, hogyan működik ez a város, de hidd el, hogy sok lenne, ha most mindent elmondanék.
– Majd azt én eldöntöm, hogy mi a sok nekem! Úgyhogy világosíts fel, hogy mégis mi ez a hely!
A kislány felsóhajtott, körbenézett, majd mikor látta, hogy senki nincsen rajtunk kívül az ivóban, megadóan ennyit mondott:
– Nem tudjuk.
– Persze – emeltem fel tehetetlenül a karjaimat, majd vissza is ejtettem magam mellé. – Miért nem emlékszem, hogy mi történt tegnap?
– Mert aludtál.
– Egész nap?
Klára mondani akart valamit, de visszanyelte.
– És azelőtt? Miért nem emlékszem semmire?
– Mert aludtál.
– Aludtam?! Mégis meddig aludtam? Egy hetet? Kettőt? Esetleg egy egész életet? Miért nem emlékszem arra, hogy ki vagyok? A nevemet is csak onnan tudom, hogy rám van írva.
Klára lehajtott fejjel hallgatta és tűrte, hogy mindent rázúdítsak. Kezdtem sajnálni, mégsem voltam képes lejjebb vinni a hangerőmet.
– Válaszolj! – követeltem tehetetlenül. – Akármelyik kérdésre válaszolhatsz – engedtem meg neki.
YOU ARE READING
Az elveszett nevek városa
Science FictionNincs kiút! Magukra maradtak! Egyedül kell kitalálniuk, mit tegyenek! Mit tehet egy csapat ember emlékek nélkül? Eszter furcsa helyzetben tér magához. Nincs körülötte, csak a homok és egy kislány, akinek könnyes a szeme, mikor ránéz. De nem ez a leg...