Az elveszett nevek városa

Negyedik fejezet - Új név

A reggeli már a vacsora helyén várt rám, amikor felébredtem. Nem tudtam hogyan került oda. Kicsit furán éreztem magam, hogy nem ébredtem fel, amikor Endre, vagy aki behozta, belépett.

Kikászálódtam a meleg dunyha alól, és mikor megéreztem, milyen dermesztően hideg van a szobában, vissza is bújtam. Az asztalka túl messze volt, hogy elérjem a takaró alól, így rá kellett vennem magam, hogy ismét kibújjak a melegből. Ha gyors vagyok, akkor csak pár pillanat és az ágyamban lesz a reggeli.

Gyors voltam. Szinte rágás nélkül nyeltem le a meleg croissant-t és a forró kávé sem tántorított el attól, hogy lassítsak. Hamar végeztem, és már eléggé magamhoz tértem, hogy felöltözzek.

A ruhám ott várt a széken. Sietve magamra vettem, majd kiléptem a szobámból és elindultam a folyosón felfelé. Féltem attól, hogy eltévedek, de rá kellett jönnöm, hogy az útvonal rendkívül egyszerű. Csak menni kell előre.

Senkivel sem találkoztam, míg kiértem a templomba. Ott voltak mind a ketten. Endre az asztal körül tevékenykedett, míg Amanda a hátsó padsorokban söprögetett.

– Jó reggelt! – intett vidáman a férfi, amikor meglátott. Abbahagyta az oltár terítését, és lejött, hogy üdvözöljön. – Hogy aludtál?

Hátrébb léptem kettőt.

– Jól – mondtam végül kicsit feszélyezve. – Köszönöm a reggelit. Finom volt.

Elmosolyodott, majd ő is hátrébb lépett.

– Tudnál segíteni? Elkelne még egy kéz. Nem igazán tudom egyedül megteríteni az oltárt. Meg szükségem van egy női szemre a díszítésben.

Segítettem neki. Megtettem, amire kért. Nem csak az oltárnál, hanem az egész épület körül. Közben állandóan beszélt. Semmi olyasmit, ami értékes lett volna a számomra, csupán felesleges fecsegés volt, hogy oldja a hangulatomat.

Sikerült neki. Éreztem, hogy a gyomromban lévő görcs szépen lassan eltűnik. Amióta magamhoz tértem először mosolyogtam. Sőt egyszer nevettem is, ahogy egy abszurd, mégis bolondos történetet osztott meg velem az egyik városlakóról.

– Babonásak. Mégpedig ennyire – nevetett és beledobta egy vödör vízbe a rongyot, amivel az ablakot törölgette. – Egyszerűen nem tudom őket megszabadítani ettől.

Amanda időközben óvatosan közelebb jött és bátortalanul állt az egyik lábáról a másikra. Mikor Endre észrevette, kedvesen megszólította.

– Mondd, drágám, mit szeretnél?

A nő a kezét tördelve nézett egyszer rám, majd a férfira. Egy nagy sóhaj kíséretében végül csak kinyögte, hogy mit szeretne.

– Itt van – bökött fejével a bejáratra.

Mind a ketten odanéztünk és Klárát láttuk az utcán. Kerek, koszos kis arcán döbbenet és csalódottság keveredett, kicsi ujjai a ruhája alját markolászták. Ide-oda toporgott, felverve maga körül a port. Rám nézett, de el is kapta a tekintetét, mikor meglátta, hogy őt figyelem.

– Hát itt vagy! – mosolygott a férfi rendületlenül. – Már vártalak.

Klára tudomást sem vett róla. Amikor újra volt bátorsága rám nézni, a szememre vetette:

– Nem ide kellett volna jönnöd. Bárhová máshová mehettél volna. Akárhová... – csuklott el a hangja. – Miért ide? – fakadt sírva ismét.

– Itt nyitottak egyedül ajtót – vontam meg a vállam. – És amúgy sem mondtad, hogy nem tehetem be mindenhova a lábam – vetettem a szemére epésen.