Az elveszett nevek városa

Első fejezet - Ébredés

– Eszter! – ébresztett fel egy gyöngéd hang. – Isten hozott városunkban!

Kipattant a szemem, de nem voltam képes sokáig nyitva tartani. A váratlan és erős fény, fájdalmat okozott. Az arcom elé kaptam a kezemet, hogy újra teljes legyen a sötétség.

Pár perc elteltével résnyire nyitott ujjaim közül próbáltam körbenézni. Hol vagyok? Szúrt a szemem, a forró levegőtől megterhelő volt a légzés, és az orrom telement porral.

– Gyere, hadd kísérjelek körbe! – szólított meg újra a korábbi kedves hang.

Adj egy kis időt! – gondoltam, mert megszólalni még nem tudtam.

Hosszú percekig semmi sem történt. Szemhéjam alatt erőszakosan hatolt be a fény és a feltámadt szél is szúrós porszemekkel ostromolta a bőrömet. Mégis hol lehetek? És miért nem az ágyamban fekszem? Mintha nem lennének körülöttem falak.

Kinyújtottam a kezemet, hogy körbetapogatózzak. Érzékszerveim kezdtek tisztulni, így lassan tudatosult bennem: hátam nem támaszkodott ágyon, fejem nem pihent párnán, lábamat nem takarta pokróc. Megdöbbentem.

Lassuló szívem ekkor ismét szaporábban kezdett verni. Kényszerítettem magam, hogy a kín ellenére nyitva tartsam a szemem, és végre körbenézzek.

Fokozatosan hozzászoktam a szikrázó fényhez.

Homok volt mindenütt. Nagy buckák emelkedtek a távolban, de ahol mi voltunk, keményebbnek tűnt a talaj. A közelben alacsony vöröskő házak sorakoztak rendezett sorokban, vállmagasságban lévő, lapos tetejükön gyér növényzet nőtt, csupán ez különböztette meg őket egymástól, egyébként teljesen egyformák voltak. Ablakot egyet sem láttam a falakon, és az ajtó is a föld alatt nyílt, ahová néhány lépcsőfok vezetett le. Az egyetlen kimagasló épület fából készült és tornya az égig nyúlt. Olyan volt, mint egy templom.

Álltam. Merev szobor-lábammal a sivatag közepén.

– Van a közelben egy hűs tó, körülötte pálmafákkal. Megnézzük?

Végre odafordultam ahhoz, aki megszólított. Egy kislány volt. Körülbelül kilencéves lehetett, nagy fekete szemekkel és derékig érő éjsötét hajjal. Lenge, fehér ruhát viselt, ami a lágy szellőben fel-fellebbent, hogy kivillanjon hófehér térde. Mezítelen lábát vékony saruba bújtatta és derekára kötött övén kulacs fityegett.

Névtábla volt a mellkasára erősítve, amin a „Klára" nevet olvastam.

A saját mellkasomra pillantottam és ugyanolyan fehér táblácskát találtam. Az enyémen az „Eszter" név volt látható.

Tanácstalanul nyúltam hozzá, aztán amikor nem mozdult meg ügyetlen ujjaim alatt, megpróbáltam levenni, hogy közelebbről megvizsgáljam, de éles fájdalom tántorított el attól, hogy tovább próbálkozzak.

– Ne vedd le! – ragadta meg a kezem a gyermek. – Ezen a helyen ez az egyetlen, ami a tiéd. – rövid csend után még hozzátette kicsit halkabban. – Egy darabig... – azután, hogy megbizonyosodjon, hogy nem fogom még egyszer rángatni, már hangosabban elmagyarázta. – És amúgy is, a bőrödbe van építve, rettenetesen fog fájni, ha tovább feszegeted.

Összeráncoltam a homlokom. Rá akartam kérdezni, hogy ez mégis mit jelent, de megelőzött.

– Meg tudsz mozdulni, vagy segítsek?

Szélesen elmosolyodott, noha a szeme könnyektől csillogott, apró keze továbbra is a karomon pihent.

Elsőre nem sikerült mozgásra bírni a lábamat. Még második próbálkozásra sem. Harmadszorra végre engedelmeskedett az egyik térdem, de majdnem elestem az erőlködéstől. Meg kellett támaszkodnom kis segítőmben. Ő nem bánta, csak mosolygott, biztatott, hogy menni fog. Közben észrevétlennek hitt mozdulattal megtörölte a szemét.