Az elveszett nevek városa

Tizenkettedik fejezet - Napló

Döbbenten hallgattam. Nem hittem el, hogy ilyenre képes voltam.

– Én – kezdtem, de rá kellett jönnöm, hogy miért is fektették le szabályként, hogy nem vethetik szemére az eltávozottnak, korábbi tetteit. Nem volt jó érzés hallani ezt, és akkor még finoman fogalmaztam. Mondhattam volna, hogy sajnálom az egészet, könyöröghettem volna, hogy felejtse el, és bocsásson meg nekem, ám, mielőtt megszólaltam volna, egy alattomos kérdés fújt riadót a fejemben.

Miért? Mégis, miért kérnék bocsánatot azért, amit el sem követtem?

– Ezt ilyen részletesen elmeséltem? – kérdeztem inkább hitetlenkedve.

– Nem – rázta a fejét Endre. – Annyira nem voltál kegyetlen.

– Akkor mégis, honnan tudod mindezt?

Láttam rajta, hogy vívódik, elárulja, vagy inkább terelje el a témát. Nem sokáig teketóriázott.

– Írtál egy könyvet. Amolyan napló szerűt, de még annak sem mondható. A gondolataid vannak benne. A nagyobb eseményeket örökítetted meg. Azokat, amiket fontosnak tartottál, hogyha esetleg elmennél, akkor az, aki téged követ, tudjon róluk. Persze nem mindenki örült neki, hogy elolvastam, de mivel én is a tanács tagja vagyok, egy szót sem szólhattak. Azt a részt pedig – sóhajtott, kicsit megnyugodva. – annyiszor elolvastam, hogy beleivódott az emlékezetembe.

Gonosznak tartottam magam, hogy nem érdekelt a problémája, sokkal inkább a sajátom.

– Hol van most ez a könyv?

Talán sejthette, hogy ez lesz a következő kérdésem, mert elmosolyodott, és így felelt:

– Olyan kiszámítható vagy. Amúgy legutóbb Kláránál láttam.

Eszembe jutott a könyv amit a kislánynál láttam.

Akkor ezért futhatott el, amikor rákérdeztem.

– Szerinted elolvashatom?

– Talán megengedi, de meglepődnék, ha el tudnád olvasni – vonta meg a vállát, majd felállt. – Együnk valamit. Éhes vagyok.

Finom vacsorát készített. Nem ettem még ennyire jót, amióta itt vagyok. Ünnepibb volt, mint eddig bármelyik étkezésünk. Ekkor jutott eszembe ismét, hogy ma van a szülinapja.

– Annyi minden történt ma, hogy elfelejtettem... – motyogtam csak magamnak, de meghallotta.

– Mit felejtettél el? – kíváncsiskodott, míg hűlt az étele.

– Hogy ma van a szülinapod.

Megdöbbenést sikerült az arcára varázsolnom.

– Nem hittem volna, hogy eszedbe jut.

Elszégyelltem magam. Nem lett volna szabad ilyet mondanom.

– Úgy érzem, hogy valamit adnom kéne neked. Valamit, amivel megünnepelhetjük ezt a napot. Hiszen kétéves lettél – próbáltam menteni a menthetőt.

– Nekem már az nagy ajándék, hogy itt vagy – csuklott el a hangja.

A szeme csillogott, a szája mosolygott, a vonásai meg-megrándultak, ahogy igyekezett tartani magát.

– Mit szeretnél? – kérdeztem, remélve, hogy választ ad. – Mire vágysz?

Semmit nem tudtam róla. Vele vagyok, amióta Klára megszólított, és még csak azt sem tudom, hogy milyen ételt szeret a legjobban.