Az elveszett nevek városa

Tizenegyedik fejezet - Múlt

Endre sajátos stílusban kezdte el mondani a történetet. Úgy tette, mintha felolvasást tartana, de a kezében nem volt könyv.

Ezen a napon különösen elviselhetetlen volt mindenki.

– Ne ébreszd fel, ha nem akarod, hogy zaklasson! – tanácsolta valaki a gyűlésen.

Nem fogok neveket mondani, mert azok már nem számítanak.

– Nem szeghetem meg a saját szabályaimat – mondtam határozottan egy magas férfinak, akit mostantól Colosnak fogok hívni. – Mindenkinek meg kell adnunk a lehetőséget, az újrakezdéshez.

– Tudod, hogy nem fog változni. Te mondtad, hogy vannak tulajdonságok, amik nem változnak.

– Akkor sem mondhatok le róla.

Általános zsivaj tört ki, senkinek sem tetszett a dolog, de magam hoztam a szabályokat. Ha én nem tartom be, akkor hogyan várhatnám el, hogy ők megtegyék.

Testes Asszonyság mellém állt.

– Fogjátok be! – bömbölte, ahogy a torkán kifért, mindenki őszinte csodálatára. – Ha azt mondja, hogy felébreszti, akkor felébreszti. Senkinek nincsen ebbe beleszólása.

– Te beleegyezel? – kiabált rá valaki a tömegből.

– Nem számít, a lényeg, hogy senki sem szegi meg a szabályokat. Mindenkit fel kell ébreszteni, akit tudunk.

Testes Asszonyság vállára tettem a kezem és megszorítottam.

– Elég lesz – nyugtattam meg, kicsit feszülten. – Mindenkiből elég lesz mára. Húzzatok haza!

Nekem volt a legnehezebb meghozni ezt a döntést, hiszen számomra volt a legkellemetlenebb az egész szituáció.

Távoztak. Nem önszántukból, hanem amiatt, mert nem mertek ellentmondani nekem. Ha én nem vagyok, akkor ma egyikük sincs itt, nem lenne rend, nem lennének szabályok, amik segítségével elfogadhatóbb egy kicsit ez a helyzet.

Ezt mindannyian tudták.

Nagy levegőt vettem és kimentem. A templom nem volt messze, csak pár sarokra kellett mennem, de minden egyes lépést kétszer meggondoltam.

Abszolút nem voltam ellene a szerelemnek. Nem azért volt számomra ez nehéz döntés. Sokkal inkább bántott a gondolat, hogy ez nem igazi. Nem mertem bevallani senkinek sem, gyengének tartottak volna, ha megtudják, hogy nagyon imponál, hogy valaki ennyire odáig van értem. De mindig eszembe jutott, hogy mi lenne, ha nem lenne bele kódolva. Ha egyszer ez az egész elromlik, minden igyekezetük ellenére, azoknak, akik itt tartanak minket...

Bele sem mertem gondolni.

Nem tehettem meg, hogy kivételezek. Nem engedhetem meg senkinek sem. Ha túl sokat követelne tőlem, amit nem tudnék megadni neki, akkor majd ugyanazt teszem, amit eddig. Persze nem értené meg, nem fogadná el, nem engedne el.

A templom közepén állt. A szeme fennakadt, karjai élettelenül lógtak az oldalán. Helyes volt. Nagyon vonzónak találtam a vonásait, a termetét, mindent ami ő valaha volt. A kitartását, a belém vetett hitét, a támogatását.

Azért jöttem ide, mert valójában szükségem van ezekre.

Távolságtartóan megálltam előtte, és megszólítottam.

– Isten hozott városunkban.

Pislogott. Körbenézett, majd szemügyre vett. Szélesen elmosolyodott, amitől minden egyes alkalommal feje tetejére álltak a belső szerveim. Nem kérdezte, hogy hol van, nem akarta tudni, hogy ki vagyok, tétován előrelépett és meglepődött, amikor hátráltam. Előrelépett, én hátráltam, aztán gyorsabban, mint ahogy tudtam volna tartani tőle a távolságot, előttem termett. Megfogta a fejemet és hosszan megcsókolt.