Az elveszett nevek városa

Nyolcadik fejezet - Korábbi élet

Semmit sem értettem. Mindaz amit mondtak és ahogy viselkedtek, teljesen ellentétben állt egymással. Ha én voltam a vezető korábban, akkor nem értettem, hogy miért titkolóztak. Ha titkolóznak a korábbi vezető előtt, akkor mégis mennyire tiszteltek engem?

Endre megpróbált közelebb jönni, de minden egyes lépését hátrálással díjaztam, majd végül bele botlottam az egyik fotelbe. A saját gondolataimmal akartam lenni. Megnyugodni, és erőt gyűjteni.

– Nem is rólam volt szó, igaz? – szereztem vissza az irányítást a hangszálaim felett. – Ugye? – reménykedtem. – Van egy másik Eszter is, igaz?

Most gyűlöltem őt a legjobban, hogy nem válaszol, helyette némán, sajnálattal a tekintetében meredt rám anélkül, hogy pislogott volna.

– Én nem lehetek vezető. Nem volnék rá képes. Hallod? Mondj már valamit!

Endre szeme elhomályosult, inkább a padlót kezdte vizsgálgatni, de továbbra sem szólalt meg. Megnéztem, hogy mi lehet olyan érdekes ott, és a földet takaró szőnyeg rojtos szélétől eltekintve a világ legunalmasabb parkettája volt.

– Már te sem mondasz semmit? Akkor mégis kihez forduljak? Kérlek, mondd meg! Ne állj ott, mint egy fa! Válaszolj nekem. Hiszen ebben igaza volt Amandának. Azért szeretek itt lenni, mert te válaszolsz a kérdéseimre.

– Tudod – emelte fel a fejét. – Beszéltem neked arról, hogy van valami, amit minden egyes alkalommal magunkban hordozunk. Lillának ez a mérhetetlen ellenszenve irántad. Gyűlöl téged, mindig a legrosszabbat akarja neked. Sokáig emiatt volt itt velem. Azt hitte azzal tud a legtöbbet ártani neked, ha velem van. Az érzésén egy idő után tud uralkodni. Meg tudja változtatni, de csak ha már egy ideje éli az életét.

– Értsem ezt úgy, hogy hazudott, ott bent?

– Nem. Nem hazudott.

– Akkor? Én voltam itt a vezető?

Sokáig nem válaszolt. Aztán már nem is kellett neki.

– Miért én?

Végre visszatért egy halvány a mosoly az arcára. Körbenézett, leült egy kopott fotelba, majd intett, hogy én is foglaljak helyet.

– A törzsi kultúrák nagy részében tudod, hogy kikből lesznek a vezetők? Az öregekből. Azokból, akik már sok mindent megéltek. Vénséges vénekből, akiknek a fél lábuk már a másvilágon van. Hiszen ők tudnak a legtöbbet arról a világról, amiben élnek, így továbbadva a fiatalabb generációnak a tudásukat képesek fejlődni, és előre haladni.

Nem értettem, hogy miért mondja ezt. Nem vagyok öreg. A tükörben körülbelül harmincéves nőt láttam. Nem lehetek olyan öreg.

– Most nyilván azon agyalsz, hogy ez hogyan jön ide – találta ki a gondolataimat. – Ott van például Mariann. Közel hatvanévesnek tűnik, akkor mégis, miért nem ő a vezető? Vagy Attila bácsi, a nyolcvanat rúgja, sok mindent megélt embernek látszik. Máté is idősebb nálad minimum öt évvel. Számos olyan lakónk van, aki korban megelőzne, szerinted mégis miért nem ők lettek a vezetők?

A válasznak nyilvánvalónak kellett volna lennie, mégsem tudtam kitalálni.

– Az elmúlt egy-két-három évben, mindannyian elvesztették a nevüket és vele az emlékeiket. Mindent elölről kellett kezdeniük. A te neved volt az, ami a legtovább fennmaradt – adta tudtomra a választ.

– Mégis, mennyi ideig? – nyögtem alig hallhatóan.

Nem válaszolt egyből. Talán azon gondolkodott, hogy Klárától megint mit fog kapni, ha kitudódik, hogy beszélt nekem erről. Eszébe juthatott az is, hogy nem leszek képes feldolgozni az információt, és megint kiborulok, mint tegnap.