Az elveszett nevek városa

Tizennyolcadik fejezet - Mentőakció

Endre magánkívül volt, hallottam a hangján. Úgy üvöltött, mint akit ölnek. Mégsem mert utánam jönni, én pedig megkönnyebbülten szeltem tovább a métereket. Tisztában voltam vele, hogy nem közelíthetem meg annyira, hogy a vállát megragadva magam után vonszoljam a biztonságos kapu mögé.

Fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni.

Lassítottam, mert már nagyon közel jártam a lányomhoz, és ha én is megdermedek, akkor nem sok értelme volt utána jönni Megálltam hát egy pillanatra, majd a lehető legóvatosabban kitapogattam a következő a lépést. Nem voltam benne biztos, de reménykedtem benne, hogy éreznem kell majd valamit, ha már túl közel járok, ahhoz, hogy elveszítsem magamat.

Semmit nem éreztem, csak a szél kitartó munkáját az arcomon.

Még közel húsz méter választott el a gyermektől, amit nem tudtam, hogy hidaljak át. Jobb lábammal igyekeztem megint előre tapogatni, azonban továbbra sem tudtam százszázalékos biztonsággal mellé lépni.

Már csak tizenkilenc méter.

– Klára – próbáltam megszólítani, de nem reagált rá.

Tudtam, hogy felesleges szólongatnom, mégsem voltam képes csöndben továbbhaladni. Szükségem volt arra, hogy levezessem valahogy a félelmemet, és nem találtam jobb módszert rá, minthogy beszéljek hozzá.

– Miattam jöttél ki? Annyira sajnálom. Én nem akartam ilyen érzéketlen lenni, csupán csak a fejem után mentem. Nem akartam senkit sem megbántani. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad, mert nem törődök úgy veled, ahogy korábban. Nagyon kérlek, ne haragudj! Nem tudom, hogyan csináltam én ezt korábban...

Csak ömlött belőlem a szó és a sajnálkozás, egyszerűen nem voltam képes csöndben maradni, pedig jobban jártam volna. Nem figyeltem úgy a lépteimre, ahogy kellett volna, és egészen felbátorodtam a következő métereken. Egy furcsa érzés állított meg és hátráltatott egy lépéssel. Hirtelen képtelen voltam levegőt venni, aminek lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottam, de jobban kellett vigyáznom, mint bármikor máskor.

Alig tíz méter volt közöttünk a távolság. Levegő után kapkodtam, annak ellenére, hogy semmi megterhelőt nem tettem. A szívem vadul tombolt a mellkasomban, az agyam pedig nem volt hajlandó ötletelni. Dermedten álltam, rettegve attól, hogy elbuktam, ám ahogy megnyugodtam, végül képes voltam megmozdulni.

Az övemhez nyúltam, lecsatoltam róla a kulacsomat és letettem magam elé a földre. Pontosan eddig jöhetek és nem tovább. Az már kockázatos lenne.

Visszafordultam a város felé, és rohamtempóban, üvöltözve megközelítettem a kaput.

– Hozzanak egy hosszú kötelet! – követeltem, mire hárman is megfordultak, hogy teljesítsék a kérésemet.

Mire odaértem, már az egyikük vállára volt tekercselve egy. Hosszúnak tűnt, ám, amikor kibontottuk, és kiterítettük a földre, akkor már világossá vált, hogy nem lesz elég. Csak pár percet kellett várni, míg megérkezik a másik kettő is, nekem azonban ez óráknak tűnt. Egyik sem tudott hosszabbat hozni az elsőnél, azonban, ha összekötöttük, akkor már jó volt a méret.

– Gyere utánam! – parancsoltam az egyiküknek, akit Ádámnak hívtak, és már meg is fordultam, hogy visszamenjek a sivatagba. Jócskán félúton jártam, amikor visszatekintettem a vállam fölött, de a férfi nem követett.

Észszerűtlen lett volna, ha megteszi, mégis csalódottságot éreztem, amikor megláttam aggódó tekintetüket a biztonság mögött. De nem csak ő, senki sem mozdult a tömegből, ami oda verbuválódott és árgus szemekkel fürkészte minden mozdulatomat.