Az elveszett nevek városa

Huszonhatodik fejezet - Belső harcok

Napokig tartott, míg végre enyhült a fájdalom. Nem tudtam mást csinálni, mint türelmesen várni, hogy elmúljon. Hagyni, hogy Endre körülugráljon, annak ellenére, hogy haragudtam rá. Klára olykor meglátogatott. Klára? Nem. Már Zsófi. Mindig nehezemre esett elfogadni, ha megváltozott valakinek a neve. Így ismertem meg, így tudok rá emlékezni. Lehet, hogy évek múlva már nem fog számítani, de most még nehéz.

A kislánynak nem volt túl sok kedve egy olyan emberrel tölteni az idejét, akiről azt állították, hogy az anyja, de ő maga nem emlékezett rá. Szívesebben volt inkább Attilával, vagy bárki mással, mint velem. Azonban kötelességtudó volt, így néha mégis eljött.

Már a második nap képes voltam lábra állni, de csak Endre segítségével. A harmadik nap akkor próbálkoztam, amikor ő éppen nem volt jelen, ám csúfos kudarcot vallottam. A földön fekve talált rám, amikor behozta a reggelimet. A következő napokban igyekeztem önállósulni amennyire csak lehetett. Nem volt egyszerű, mert többet akartam, mint amit az állapotom megengedett.

Az ülésekre ideiglenesen a nappaliban került sor. Az élet nem állt le, annak ellenére, hogy megint megsérültem. A többieknek maximum a szálka ment bele az ujjába, vagy a kapa a lábába. Csak nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy halálosan veszélyes ellenfelem van.

Persze senki sem találta meg Lillát, amúgy is, ki tudja már, hogyan is hívják, csak azt nem értem, hogy mégis ki akarhatja, hogy szabadon mászkáljon egy gyilkos. Mégsem tehettem többet, mint hogy türelmesen vártam a fejleményeket.

Mariann is visszatért, bár senkinek sem volt kedve vele foglalkozni. Annyira kotnyeles volt, hogy mindenkit elkergetett maga mellől. Nem csodálkoztam, hiszen ahhoz, hogy pletykálkodni tudjon kénytelen mindenbe beleütni az orrát. Ráadásul most már Patríciának hívták. Ez nyilván nem nyom a latba semmit, csak igyekszem megjegyezni az új neveket.

Hat nap telt el, mire teljesen önállóan el tudtam jutni a mosdóig és vissza. Örülnöm kellett volna, hogy már megy, de sokkal inkább éreztem csalódottságot, mint elégedettséget.

– Ne légy ilyen kemény magaddal! – tanácsolta Endre. – Idővel újra a régi leszel. Még nem telt el egy hét sem. Ne várj csodát!

Összehúztam a szemem, és dühösen rásziszegtem, mert ezzel aztán igazán megbántott. Csöndben kéne maradnia egészen addig, amíg meg nem bocsátok neki. Ő azonban a fejébe vette, hogy megtöri a jeget a folytonos csevegésével. Eddig nem járt sikerrel, de nem adta fel. Ő volt a legkitartóbb ember ebben a városban. Nem csoda, hiszen egy olyan emberbe volt szerelmes évekig, aki soha nem viszonozta.

Attila olykor meglátogatott, az arcán azonban felleltem azokat a fintorokat, amik a nem kívánatos személyeknek szólnak. Megmondtam neki, hogy nem kell erőlködnie. Ha nem akar jönni, akkor nem kényszerítem. Ő erre megvonta a vállát és bizonygatta, hogy nem teher számára, hogy engem látogat.

Aztán két nap telt el, és nem jött többet.

A város életét nem lehetett kizökkenteni a körforgásból. A lakók ott folytatták, ahol abbahagyták. Nem lehetett megrendíteni őket semmilyen gyilkossági kísérlettel. Megértettem. Végül is, nekik kell megdolgozniuk a betevőért, nekem itt van Endre, aki mindenről gondoskodik.

A támadás utáni első szertartáson még nem voltam jelen, de a következőre már a saját lábamon mentem el. Amint vége volt az egésznek, kiszöktem a templomból. Már amennyire egy ilyen sérülés után két héttel az ember feltűnésmentes tud maradni. Az első, aki megállított, a kezembe nyomott egy botot. Azt mondta, hogy maga faragta, a tó melletti fa egyik ágából. Alaposan megnéztem magamnak ezt a művet. Minden egyes véső nyom pontosan oda került, ahova kerülnie kellett. A fogantyúja gyönyörű oroszlán fejet formált, a szára pedig mindenféle jeleneteket vetített a szemem elé. Vissza akartam utasítani, de jelentősen megkönnyítette a haladásomat, így végül hálásan elfogadtam.