Az elveszett nevek városa

Tizenharmadik fejezet - Első bejegyzés

Klára mellettem szuszogott. Emlékszem arra, hogy bebújtam hozzá az ágyba, mert olyan keservesen kezdett sírni, hogy úgy éreztem ez a legjobb, amit tehetek. Aztán az is rémlik, hogy dúdoltam neki, hogy elaludjon, vagy motyogtam, nyugtatgattam, simogattam, míg végül elcsendesedett. Annyi erőm még volt, hogy lejjebb csavarjam az olajlámpást, de aztán a fáradtság erőt vett rajtam is és visszahanyatlottam az ágyra.

Nem voltam túl kipihent. Fájt a fejem, és ki is voltam száradva. Mintha hetekig nem ittam volna. Mégsem mertem felkelni, hogy igyak. Attól tartottam, hogyha Klára felébred, és nem talál maga mellett, akkor nagyon szomorú lesz.

Érdekel ez? Persze, hogy érdekel.

Végre úgy éreztem magam, mint egy anya, aki vigyázni akar a gyermekére.

Késztetést éreztem, hogy megsimogassam, aminek nem tudtam ellenállni. Összerándult az érintésemre és felébredt. Álmosan pislogott, majd nyújtózkodott, aztán végignézett rajtam és mosolygott.

– Nem mentél el – állapította meg, én pedig válaszként egy puszit nyomtam a homlokára.

– Úgy éreztem, maradnom kell.

Nem felelt. Kibújt mellettem a takaró alól és kiment a szobából. Követtem a hideg és sötét házban a bejárati ajtóig. Kinyitotta, majd rögtön meg is próbálta visszacsukni, mivel a lépcsőn rengeteg víz gyűlt össze, ami így betódult a házba. Segítettem neki bezárni az ajtót, majd az utasításait követve feltekerni az előszobában lévő olajlámpást. Végre láthattam az egész belteret. Viszonylag alacsony, volt, ha felemeltem a kezem, elértem a plafont. Jobb oldalt a falnál asztal és két szék állt. Közvetlenül mellette egy ajtó, ami a konyhába vezetett. Klára ide tartott, én pedig követtem. Felvett egy felmosót, és kitartóan itatni kezdte az előszobában összegyűlt esővizet. Egy idő után kivettem a kezéből a munkát, és hagytam, hogy visszamenjen a konyhába. Reggelit készített, vizet töltött, majd kihozta az egészet egy tálcán az asztalhoz. Leült és enni kezdett.

Miután eltettem a felmosót, én is helyet foglaltam, és két pohár víz után, megkönnyebbülten láttam neki a reggelinek.

– Endre beszélt a naplómról – vágtam bele, amikor már a számat törölgettem.

Vártam hogy a kislány kiakadjon, megint valami rosszat mondjon a férfiról, de néma maradt.

– Tegnap belenéztem abba a könyvbe, ami az asztalodon van – erre ijedten felkapta a fejét. – De teljesen üres volt.

Az ijedtség eltűnt és átvette a helyét a meglepetés.

– Hogy?

– Üresek a lapok – mondtam még egyszer, de jelenleg sokkal jobban érdekelt, hogy hol van valójában a naplóm. – Szeretném elolvasni, amit írtam. Megengeded? Idehoznád nekem?

A kislány hápogott egy kicsit, majd elgondolkodott, aztán felállt az asztal mellől és bement a szobájába. Amikor kijött, nála volt a könyv, amit tegnap nézegettem.

– Ne ezt hozd! Ez üres. Arra vagyok kíváncsi, amit én írtam.

Klára levágta az asztalra a súlyos kötetet, majd visszaült a helyére.

– Ez a könyv nem üres.

Nem értettem. Magamhoz húztam és kinyitottam. A lap teljesen érintetlen volt. Mintha most kötötték volna bele.

– Látod? Nincs benne semmi – mutattam meg az oldalt.

Klára egy darabig a lapra tekintett, majd rám, és ezt mondta: