Az elveszett nevek városa

Hatodik fejezet - Két hét

A nap abban a pillanatban csókolta meg a horizontot, hogy hatalmas dörejjel becsukódott mögöttem a templom ajtaja. Halálos csend fogadott a városban, mintha mindenki nyugovóra tért volna. Pedig az idő még nem követelte meg. Fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Mariann, az a kövér hölgy az ivóban biztosan tudja, hol találom a lányomat, de tőle egy kicsit féltem. Mégsem mehettem máshová. Topogtam egy ideig a bár épülete előtt, mire rászántam magam, hogy lelépjek a lépcsőkön és óvatosan benyissak.

Megtorpantam, amikor tele találtam az ivót. Mindegyik asztalnál ültek és a pult mellett álló székek is mind foglaltak voltak. Klára, a lányom (ezt még szoknom kell), a helyiség közepén állt és éppen beszélhetett, amikor betoppantam, mert a szája mozgásba dermedt.

Minden szem rám szegeződött. Idős és fiatal, férfi és nő, valaki rosszallóan méregetett, mások sajnálattal vegyes együttérzéssel. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezeket, amikor nagyot nyelve, minden határozottságomat összeszedve csak ennyit mondtam:

– Két hét?

Ez elég volt ahhoz, hogy az angyali arcú teremtés szemöldöke könyörtelenül összeolvadjon.

– Megölöm Endrét.

Biztos voltam benne, hogy képes lenne rá, és következő tettem nem a férfi védelme érdekében, csupán ösztönös reakcióként tört ki belőlem.

– Várj! – emeltem fel kezemet magam elé. – Csak azt áruld el kérlek, hogy miért vártál ennyi ideig?

Klára szemöldöke ismét ketté vált, azonban tekintetében a gyilkos düh nem csillapodott.

– Nem kellett volna megmondania.

– Szigorúan véve nem mondta meg – kezdtem, de magam is éreztem, hogy ez így nem állja meg a helyét. – Én találtam ki. Csak arra voltam kíváncsi, hogy... – nem tudtam befejezni.

– Mi lett volna, ha nem tudlak felébreszteni? – fejezte be helyettem a gyermek.

Nyeltem egyet.

– Lehet, hogy jobb lett volna – mosolygott keserűen.

– Ne mondj ilyet, kincsem! – tette a gyermek vállára kezét, egy eddig számomra ismeretlen nő. „Alexa" – olvastam a névtábláján. Fiúsra nyírt rövid haja volt, és a többi nőtől eltérően, nem azt a fehér kis ruhát viselte, hanem a férfiak öltözékébe bújt.

– Jobb lett volna! – lépett előrébb nem törődve az érte aggódóval.

– Ne mondj ilyet! – próbálkozott Alexa ismét.

– Melyikőtök akarta így látni? – fordult meg a kislány a tengelye körül. – Melyikőtök az, aki nem gondolkozott el azon, vajon nem volna-e jobb, ha úgy hagyjuk?

– Mindannyian – állt fel Máté. – De ez most nem csak a te veszteségedről szól. Nincs olyan ember ebben a szobában, akinek nem hiányzik.

– Egyikőtöknek sem annyira...

– Egyikőnknek sem annyira, mint neked. Azonban te is tisztában vagy vele, hogy nem hagyhattuk úgy ott.

– Neki nem kellett volna – zokogott fel a lány. – Neki nem... – temette kezébe arcát, és ezúttal hagyta Alexának, hogy átkarolja.

Mindig kiborítom a bilit. Úgy éreztem, hogy már sokadszorra nem azt teszem, amit szeretnék. Mindig elhatározom, hogy kedvesebb leszek. Szeretnék bocsánatot kérni, amikor felismerem, hogy mekkora marha voltam. Aztán azt veszem észre, hogy újabb galibát okozok és feltépem egy hegesedő sebről a vart.