Az elveszett nevek városa

Tizenötödik fejezet - Utolsó bejegyzés

Testes Asszonyság éppen most ment el. Lehordott a sárga földig, hogy nem teszem a dolgomat. Mégis mi a dolgom? Minden, amit teszek, vagy tettem, azért volt, mert azt hittem ezt kell tennem. Mentem a megérzéseim után, hogy nyugtassam magam, és a körülöttem élőket. Mi a dolgom itt? Az, hogy vezessek, vagy keressem a válaszokat? Esetleg a földet kéne túrnom, vagy az állatokkal foglalkoznom?

Hogyan lettem én a vezető?

Klára a szomszéd szobában duzzog. Ő is Testes Asszonyság oldalán áll, én pedig kezdem azt hinni, hogy igazuk van.

Nem teszem a dolgomat.

Napok óta nem jelentem meg a gyűlésen. Nélkülem döntenek és vigyáznak a városra. Éppen itt van az ideje, hogy levegyék a vállamról ezt a terhet, amit már több, mint húsz éve cipelek.

Elég volt. Mégis mit tettem én, hogy képes vagyok még mindig emlékezni? Miért vagyok én más?

Nem tudok eleget tenni a dolgomnak. Bátorítanom kéne őket, reményt nyújtani nekik, hogy lássák, nincsenek egyedül, de én most képtelen vagyok rá. Mindent megkérdőjelezek, amit eddig csináltam, elbizonytalanodok a saját jelentőségemben.

Meg akarok halni.

Ezt nem lett volna szabad leírnom. Gyengeség volt, csak egy pillanatnyi gyengeség. Most már jól vagyok. Talán csak ennyi kellett. Csak leírtam.

De akkor belém hasított; Hogyan reagálnának, ha én már nem lennék? Mi történne mindenkivel, ha már nem volnék ugyanaz?

Elvesznének.

Csak én vagyok nekik. Csak én.

Elmegyek és sétálok egy kicsit. Kiszellőztetem a fejemet.

– Ennyi? – értetlenkedtem, mikor már percek teltek el némán. – De ott mintha lenne még írás – bújtattam ki karomat a takaró alól, hogy rámutassak egy oldalra, ami végre nem volt teljesen üres.

– Azt már nem te írtad.

Teljesen logikus volt, annak fényében, hogy az utolsó bejegyzésemet olvasta fel.

– Kimentél aznap este, a kapu őre azt mondta, hogy elkérted tőle a leveleket. Elkezdted átnézni és megdermedtél az egyik olvasása közben. Azt hitte, hogy megtörtént veled is és nagyon megijedt. Elszaladt, hogy riasszon mindenkit. De mikor odaértünk hozzád, a levél már nem volt a kezedben és nem álltál a kapuban. Gondosan el voltak rakva a borítékok a dobozba, a doboz pedig a helyén pihent. Tehát amikor a kapuőr elment, te még éltél. Elmondhattad volna neki, hogy mit láttál, vagy mire jöttél rá. Azonban mire odaértünk hozzád, te már... te már nem voltál többé. A következő oldalak – Klára lapozott, ahol már tényleg feltűntek a betűk. – Ezeket mi írtuk azóta, hogy te elmentél.

Felém nyújtotta a könyvet, majd felállt, hogy kimenjen.

Azt hittem, hogy egyből neki fogok kezdeni, hogy elolvashassam, és végre tiszta legyen minden, de percekig csak bámultam a remegő betűket. Hallottam, ahogy a lány a konyhában tesz-vesz, talán éppen főz valamit.

Tudnom kell – győzködtem magam, hogy nekiessek az olvasásnak. Tudnom kell! – parancsoltam meg magamnak, és végre képes voltam a szavakra koncentrálni.

Klára órák óta sír. Jómagam is szégyellem, hogy úgy beszéltem Vele. Nem kellett volna a szemére vetnem, nem kellett volna megmondanom neki.