– Nem – fogta meg a kezemet Endre. – Már nem vagy az anyja.
– Ilyen egyszerűen? – zokogtam fel kicsit hisztérikusan. – Ilyen egyszerű volna? Nem lehetek már az anyja? Rossz voltam? Bántottam? Mit tettem? – temettem arcomat a kezembe.
– Semmit nem tettél – próbált vigasztalni, de képtelen voltam elhinni neki. – Ez megtörténik mindannyiunkkal.
Éles fájdalom hasított belém a szívem tájékán, amitől annyira összegörnyedtem, hogy lecsúsztam a padról. Homlokom a padlónak nyomtam, de az onnan áramló hideg sem enyhítette az egyre terebélyesedő görcsöt.
Felemeltem a fejem, és gondolkodás nélkül belevertem a kemény burkolatba. Újra és újra.
Endre a vállamra tette a kezét, megpróbált leállítani, kiabált, de nem értettem, hogy mit mond. Le akart fogni, de valahogy kitéptem magam ujjai szorításából. Eleredtek a könnyeim. Tudni akartam, emlékezni akartam, de amit tettem, nem segített.
Semmi. Még csak egy halvány foszlány sem derengett korábbi életemről, hiába vertem öklömnyi horzsolást a szemöldököm fölé.
Távoli hangként eljutott hozzám, ahogy Endre Amandát szólítja az új nevén:
– Lilla!
Váratlanul elmúlt a fájdalom, már csak körmeimet éreztem, ahogy csontomig hatolnak. Szemembe vér folyt, fülemben zúgott a megszólítás, ami az imént elhangzott. Felemeltem a fejemet, és szembenéztem vele. Ő értetlenül nézett rám, majd Endrére, végül tekintete visszatért hozzám.
Sután pislogott párat, majd botladozva hátrált. Elesett és leült az első lépcsőfokra és térdét az álláig húzva átkarolta magát.
– Hol vagyok? – nyöszörögte rekedten, miközben ringatózni kezdett. – Hol vagyok? – halkult a hangja, ahogy egyre jobban beletemetkezett magába.
Nem bírtam róla levenni a szemem. Láttam, hogy Endre nem tudja eldönteni, hogy ki mellé guggoljon oda. Végül felállt és Amandához, azaz most már Lillához, ment. Gyöngéden átkarolta a vállát, és valamit suttogni kezdett a fülébe.
Magukra szerettem volna hagyni őket, ám amikor megpróbáltam felállni, a térdem felmondta a szolgálatot. Valami reccsent, amikor visszaestem a padlóra. Rettegtem a gondolattól, hogy esetleg a csontom adta ki ezt a hangot. Mozdulatlanul vártam a soromra.
Lilla továbbra is a fenekén hintázott, Endre szorosan hozzá bújt, átkarolta a vállát és megnyugtatóan suttogott a fülébe.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el. A fényfoltok vándoroltak a padlón, majd a falra kúsztak, ahogy egyre lejjebb ereszkedett a nap.
Kísérletet tettem arra, hogy ismét felálljak. Először csak annyira, hogy vissza tudjak ülni a padra. Szerencsére a térdem nem fájt, csupán elzsibbadt, ahogy valószínűleg órák hosszat ránehezedtem. Óvatosan kinyújtottam hát, mikor már ültem és gondosan megmozgattam, hogy minden bizsergés kimenjen belőle.
Viszketett a homlokom, de felszisszentem, amikor hozzáértem. El is felejtettem, hogy véresre püföltem, ami mostanra keményre száradt. Vér pergett az ölembe, ahogy ujjaim óvatosan megtisztították a bőrömet.
Nevetni támadt kedvem. Fájdalmas, hisztérikus hahota tört ki belőlem. A gyomrom ismét összerándult, akkor vészesen közel álltam ahhoz, hogy kidobjam a taccsot.
Hatalmas robajjal kinyílt a templom ajtó, kiugrasztva a szívemet a helyéről. Egy fiatal férfi lépett be rajta és egészen a helyiség közepéig merészkedett. Rövid, fekete haja az égnek állt, válla pedig olyan széles volt, mint a kapu egyik szárnya.
YOU ARE READING
Az elveszett nevek városa
Ciencia FicciónNincs kiút! Magukra maradtak! Egyedül kell kitalálniuk, mit tegyenek! Mit tehet egy csapat ember emlékek nélkül? Eszter furcsa helyzetben tér magához. Nincs körülötte, csak a homok és egy kislány, akinek könnyes a szeme, mikor ránéz. De nem ez a leg...