Az elveszett nevek városa

Ötödik fejezet - Kérdések

– Nem – fogta meg a kezemet Endre. – Már nem vagy az anyja.

– Ilyen egyszerűen? – zokogtam fel kicsit hisztérikusan. – Ilyen egyszerű volna? Nem lehetek már az anyja? Rossz voltam? Bántottam? Mit tettem? – temettem arcomat a kezembe.

– Semmit nem tettél – próbált vigasztalni, de képtelen voltam elhinni neki. – Ez megtörténik mindannyiunkkal.

Éles fájdalom hasított belém a szívem tájékán, amitől annyira összegörnyedtem, hogy lecsúsztam a padról. Homlokom a padlónak nyomtam, de az onnan áramló hideg sem enyhítette az egyre terebélyesedő görcsöt.

Felemeltem a fejem, és gondolkodás nélkül belevertem a kemény burkolatba. Újra és újra.

Endre a vállamra tette a kezét, megpróbált leállítani, kiabált, de nem értettem, hogy mit mond. Le akart fogni, de valahogy kitéptem magam ujjai szorításából. Eleredtek a könnyeim. Tudni akartam, emlékezni akartam, de amit tettem, nem segített.

Semmi. Még csak egy halvány foszlány sem derengett korábbi életemről, hiába vertem öklömnyi horzsolást a szemöldököm fölé.

Távoli hangként eljutott hozzám, ahogy Endre Amandát szólítja az új nevén:

– Lilla!

Váratlanul elmúlt a fájdalom, már csak körmeimet éreztem, ahogy csontomig hatolnak. Szemembe vér folyt, fülemben zúgott a megszólítás, ami az imént elhangzott. Felemeltem a fejemet, és szembenéztem vele. Ő értetlenül nézett rám, majd Endrére, végül tekintete visszatért hozzám.

Sután pislogott párat, majd botladozva hátrált. Elesett és leült az első lépcsőfokra és térdét az álláig húzva átkarolta magát.

– Hol vagyok? – nyöszörögte rekedten, miközben ringatózni kezdett. – Hol vagyok? – halkult a hangja, ahogy egyre jobban beletemetkezett magába.

Nem bírtam róla levenni a szemem. Láttam, hogy Endre nem tudja eldönteni, hogy ki mellé guggoljon oda. Végül felállt és Amandához, azaz most már Lillához, ment. Gyöngéden átkarolta a vállát, és valamit suttogni kezdett a fülébe.

Magukra szerettem volna hagyni őket, ám amikor megpróbáltam felállni, a térdem felmondta a szolgálatot. Valami reccsent, amikor visszaestem a padlóra. Rettegtem a gondolattól, hogy esetleg a csontom adta ki ezt a hangot. Mozdulatlanul vártam a soromra.

Lilla továbbra is a fenekén hintázott, Endre szorosan hozzá bújt, átkarolta a vállát és megnyugtatóan suttogott a fülébe.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el. A fényfoltok vándoroltak a padlón, majd a falra kúsztak, ahogy egyre lejjebb ereszkedett a nap.

Kísérletet tettem arra, hogy ismét felálljak. Először csak annyira, hogy vissza tudjak ülni a padra. Szerencsére a térdem nem fájt, csupán elzsibbadt, ahogy valószínűleg órák hosszat ránehezedtem. Óvatosan kinyújtottam hát, mikor már ültem és gondosan megmozgattam, hogy minden bizsergés kimenjen belőle.

Viszketett a homlokom, de felszisszentem, amikor hozzáértem. El is felejtettem, hogy véresre püföltem, ami mostanra keményre száradt. Vér pergett az ölembe, ahogy ujjaim óvatosan megtisztították a bőrömet.

Nevetni támadt kedvem. Fájdalmas, hisztérikus hahota tört ki belőlem. A gyomrom ismét összerándult, akkor vészesen közel álltam ahhoz, hogy kidobjam a taccsot.

Hatalmas robajjal kinyílt a templom ajtó, kiugrasztva a szívemet a helyéről. Egy fiatal férfi lépett be rajta és egészen a helyiség közepéig merészkedett. Rövid, fekete haja az égnek állt, válla pedig olyan széles volt, mint a kapu egyik szárnya.