Az elveszett nevek városa

Kilencedik fejezet - Lovas

Eltelt egy hét. Egész nap az ablakokat pucoltam és néha felmostam a templomot. Volt időm ez alatt gondolkodni. Végigvettem újra és újra, hogy mi az, amit már tudok, és ami az, amire még kíváncsi vagyok.

Az utóbbi napokban visszafogtam magam. Nem követeltem a válaszokat, vagy mentem Endre agyára. Tettem a dolgomat, közben pedig azon morfondíroztam, hogyan lehetne találni egy kiskaput.

Klárát többször láttam a templom előtt. Hóna alatt volt egy súlyos könyv, amibe néha bele lapozott, majd becsukta és tovább járkált fel-alá. Porzott utána a föld, amikor bele-belerúgott a homokba.

Tikkasztó meleg volt. Alig bírtam fennmaradni az épület falának támasztott létrán. A nap kegyetlenül tűzött, és a déli meleg elviselhetetlen volt. A karom és az arcom vörösre égett, szomjúságom pedig csillapíthatatlan volt. A szemem kezdett kiszáradni és az erős fénytől lassan már csak foltokat láttam.

– Nem kéne itt lenned – léptem egyszer csak oda a toporgó kislányhoz, jócskán megijesztve ezzel.

– Oda megyek, ahova akarok – húzta fel makacsul pisze orrát.

Sóhajtottam. Tetszett merészsége és a hozzáállása a dolgokhoz, de az utóbbi napokban már igazán nem szolgáltattam okot arra, hogy így viselkedjen velem. Lassan, nagyon lassan elkezdtem érezni valamit iránta, amit talán nevezhetnénk anyai ösztönnek. Azonban akárhányszor beszéltem vele, mindig visszaszúrt valamit. Azt aláírom, hogy nem voltam vele túl kedves a kezdetekkor, mégsem értettem, hogy akkor most miért ilyen undok.

– Nem úgy értem – tettem le nehéz vödrömet. – Bejöhetnél, ha már itt vagy. Odabent egy fokkal jobb a hőmérséklet. Itt meg lehet gyulladni.

Klára dühösen felfújta az arcocskáját, de nem mondott semmi sértőt.

– Mit olvasol? – kíváncsiskodtam, miközben már félig a templom felé indultam.

Erre ijedten hátrálni kezdett, majd megfordult és elszaladt. Eszembe jutott, hogy utána vetem magam, de végül csak néztem, ahogy eltűnik az egyik ház mögött. Letöröltem a homlokomról az izzadtságot, majd bevittem a vödröt a templomba.

Fellélegeztem. A kinti fülledt, meleg, száraz levegő után a templomi légkör igen kellemesen tudott esni. Nem volt sokkal hűvösebb, de a kánikula után megérezte az ember azt a pár fok lehűlést is. Lent a szobámban lett volna most a legjobb lenni, mivel az a föld alá épült, ott a hőmérséklet igen alacsony volt.

Endrét a konyhában találtam. Egy torta előtt ült, melyen két gyertya égett. Mereven bámulta a lángokat, mintha csak meg akarná érteni, hogyan képesek ilyen gond nélkül táncolni, mielőtt elfújná őket.

– Itt vagy – állapította meg, ahogy felnézett, és abban a pillanatban eltűnt a szeméből minden, amitől olyan szomorúnak tűnt. – Ma lettem kétéves – vigyorgott, mintha tényleg annyi lenne. Gyermekien boldognak láttam ismét, de mikor szeme a gyertyákra fókuszált, megtört.

– Isten éltessen! – mosolyogtam én is, bár nem éreztem helyénvalónak. – Nem fújod el?

A vékony viasz hamar megolvadt, végigfolyt önmagán, majd a tortára csurgott és kis tócsában megdermedt rajta.

Nem válaszolt. Nem fújta el. Csak nézte.

Fél perc múlva a láng megfojtotta önmagát.

– Endre – szólítottam meg ijedten. Azt hittem történt vele valami, attól tartottam, hogy elvesztettem. Pedig még annyi kérdésem lett volna hozzá. – Endre – guggoltam mellé és óvatosan megráztam a vállát.