Az elveszett nevek városa

Tizenhetedik fejezet - Problémák

Fogalmam sincs, hogyan csináltam korábban, de most egyszerűen képtelen vagyok bármit is jól tenni. A gyerek ordít pedig már megetettem, tisztába tettem és megszeretgettem. Kimerültem a napok óta tartó alváshiánytól és a tehetetlenségtől. Endre segít. Klára segít, és mindenki más is segít.

Mióta egy hete bezártuk Mátét, már nem voltam többé csak az egyikük. Elvárták tőlem, hogy ismét vezető legyek, annak ellenére, hogy a harmadik hetemet töltöm ebben az életben. Tőlem várták a megoldásokat és mindenben kikérték a véleményemet. Hivatalos lettem a gyűlésekre és mindenki, aki elment mellettem gratulált és örült, hogy "visszatértem".

Szögezzünk le valamit: nem tértem vissza! Ez csupán az egyik tévedés, ami ezt a várost körül lengi. Csak egy vagyok közülük, akit jobban érdekel, hogy miért van itt, mint hogy mit egyen reggelire.

Mariann, az incidens után kezesbáránnyá vált, amitől nem kedveltem meg jobban. Újra a barátom akart lenni, azonban én képtelen voltam arra, hogy megértsem a motivációit. Tökéletesen hidegen hagyott, hogy mit jelent nála az, hogy „újra", az sem érdekelt, hogy mit tett Kláráért. Mindezzel csupán azt a tényt szerette volna elfedtetni, hogy hibát követett el.

Emese, aki most már Szilvi, nem nagyon tudta türtőztetni magát. Krisztina nyomában volt és kifejezetten élvezte a szituációt. Krisztina ugyanis hiába könyörgött neki, hogy állítsa le magát, annál inkább küzdött figyelméért. Az volt ezzel a baj, hogy nem sok mindent lehetett tenni az ügy érdekében. A legjobb az lett volna, ha Szilvi újra elveszti a nevét és más ember nyakára járhat. Ezt azonban még a naplóm sem tudja, miként tudnánk mi magunk előidézni. Az egyetlen lehetőségünk, hogy száműzzük a városból, azonban az gyilkosság lenne. Sőt, kivégzés.

Pár napra rá, hogy Zoltán kiment a pusztába, már nem volt látható a teste. Eltűnt, bekebelezte az éhes homok, vagy valami szörnyeteg, ami odakint van. Bár a szörnyet még soha senki nem látta, egyre biztosabbak voltak benne a városlakók, hogy ott van.

Ötletem sem volt, hogy igazuk van-e, azonban nem esett jól, hogy valaki miattam tűnt el. Minden nap kimentem a kapuhoz, hogy megnézzem, előző nap nem csak a szemem tévedett-e, de minden egyes alkalommal csak végtelen homokot láttam.

– Ha nem ebbe a hitvány testbe lennék bezárva, akkor már sokkal hamarabb utolértelek volna – nyöszörögte valaki mellettem, miközben reménykedve néztem a kapuból a távolba. Attila, botjára támaszkodott és igyekezett lenyugtatni a lélegzetét.

– Miért akart utolérni?

– Persze. Kíváncsi vagy, mi? Most szépen megvárod, amíg képes vagyok összefüggően beszélni – morgott én pedig nem kötöttem az orrára, hogy az már elég szépen megy.

Percekig álltunk csendben és hallgattuk a szuszogását.

– Egy ember kiszökött miattam és meghalt – vallottam meg a bűnömet, bár nem kérdezte. – Nem tudtam megállítani, és most nincsen sehol. Mintha nem is létezett volna.

– Óóó, szóval azt hiszed, hogy lelkizni jöttem ide – vetette a szememre. – Senkit nem érdekel, hogy mit érzel, vagy gondolsz. Sokkal inkább az, amit teszel.

– Rosszat tettem, mégis bíztok bennem.

– Mindannyian teszünk rosszat.

– De nem mindenki lesz vezető.

– Te erre születtél. Akár te vagy a legidősebb, akár nem.

– Szóval ez van bennem? Én minden körülmények között átveszem az irányítást?

– Inkább te, mint az a balfék Máté. Azt hitte, hogy bármikor a nyomodba érhet. Meg Mariann is. Talán az egyetlen, aki helyettesíteni tudna, az Klára. De ő még gyerek, és mindenki úgy is kezeli. Benne több az alázat, mint itt mindannyiunkban együttvéve.