Az elveszett nevek városa

Huszonnegyedik fejezet - Kérdések

Kerítenem kellett valakit, aki tudja, hogy hol van a Tavas Ház. Ezentúl így fogom hívni. Bár felmerült bennem, hogy nem nekem jutott eszembe először, de mégis büszke voltam rá, hogy elneveztem.

Eltartott egy darabig, amíg végre egy fiatal nő a segítségemre volt. Ideje volna végre önállósulni, különben úgy járok mint Attila, és mindenhova kísérgetni kell majd. Azonban hiába próbáltam megjegyezni az útvonalat, a második kereszteződésnél elvesztettem a fonalat. Lehet, hogy azért mert az utcák nem voltak egyenesek, vagy párhuzamosak. Ott ment át a házak között mindenki ahol akart, ahol megszokta. Így minden célhoz, kismillió út vezetett. És az sem könnyítette meg a helyzetemet, hogy mindegyik épület pontosan ugyanúgy nézett ki. Talán csak a növények a házak tetején, azok adtak némi egyéniséget egyes lakásoknak.

A nő megállt, majd rám nézett, aztán mint aki jól végezte dolgát, már ott sem volt. Még utána kiabáltam hálámat, de csak egy legyintést kaptam viszonzásul. Vajon mi baja lehet?

Ráértem ezzel később is foglalkozni. Sokkal jobban érdekelt, hogy mégis mit rejt a Tavas Ház melletti épület. Na, de vajon melyik oldalt válasszam?

Persze ezzel nem igazán kéne foglalkozzak, hiszen ha valami lényeges van az egyikben, az tuti jelenteni fog számomra valamit. Már csak be kell kukkantsak mind a kettőbe.

Előbb a jobb oldali – döntöttem, majd megindultam felé. Az ajtó zárva volt. Kopogtam, de nem jött válasz. Kopogtam ismét, de csak a csend felelt. Lenyomtam a kilincset még egyszer, majd elhatároztam magam. Be fogom törni az ajtót. Lendületet vettem és nekiestem, de az nem mozdult. Ezt megismételtem még egyszer, majd megint, egészen addig, amíg már nem éreztem a vállamat, annyira elzsibbadt.

– Mi a fenét csinálsz? – dörrent rám egy mérges hang. Attila állt az utcán, düh ráncolta arccal és villámló tekintettel. – Megmagyaráznád, miért püfölöd azt az ajtót?

– Én csak... – kezdtem bele a magyarázatba, miután sikerült összeszednem magam. – Csak szeretnék odabent körülnézni.

– Ahhoz elkérhetnéd előbb a kulcsokat.

– Kitől? – értetlenkedtem, mert először hallottam erről.

– Hát tőlem – vett elő és lobogtatott meg egy kulcscsomót.

Felléptem a lépcsőkön és felé nyújtottam a kezemet, de ő elkapta.

– Áruld el nekem, hogy miért akarod tudni, mi van odabent!

– Ákosék azt mondták, van itt valami.

– Igen, itt készítik a ruhákat. A lent előbb a szomszédban, a víz segítségével, megpuhítják, azután áthozzák ide, itt pedig megszövik. De azt még nem tudom, hogy miért akarsz ide benézni.

– Szeretném tudni, hogy mit láttak.

– Ők hol vannak? – makacskodott tovább az öreg.

Nyeltem egy nagyon, gyűjtöttem a bátorságot, hogy elmondjam.

– Elmentek? – jött rá idővel. Csak bólintani tudtam. – Várható volt.

– Tudja – kezdtem neki a beszámolónak és reméltem, hogy nem rossz emberrel osztom meg, amit nemrég tapasztaltam. – Megfejtettem a leveleket. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy megfejtettem. Éppen kint ültem a kapuban és a kezembe vettem az egyiket. Először nem láttam rajta semmit, de amikor a nap felé fordítottam, megváltozott.

– Nocsak. Úgy tűnik mégis csak vannak válaszok – sóhajtott az idős úr. – Mi volt rajta?

– Egy névlista.