Az elveszett nevek városa

Hetedik fejezet - Munka

Valószerűtlen volt minden, ami történt. A csók, hogy ellöktem magamtól, aztán arcul ütöttem szemtelenségéért. Fejvesztve rohantam be az épületbe, végigszaladtam a félhomályos folyosókon, le a lépcsőkön, egészen a szobámig. Az ajtóm mögött ültem és vártam, hogy megnyugodjak.

Ott aludtam el.

És onnan keltem fel órákkal később.

A takarót az éjszaka folyamán magamra akartam teríteni, ez tisztán látszott, ahogy félig lelógott az ágyról. Nyilvánvalóan feladtam a szándékomat, mert mindenem fázott. Valahol beakadhatott az ágy és a fal közé. Reggeli sem várt rám ott, ahol korábban, ami nem volt meglepő, tekintve, hogy eltorlaszoltam testemmel az ajtót.

Dermedt végtagokkal álltam fel, és nyúzottan nyitottam ajtót. Óvatosan kilestem, de a folyosón egy lélek sem volt. Lábujjhegyen indultam el a fürdőbe, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. Szerettem volna elfelejteni az estét, de akárhányszor eszembe jutott, hogy miért lopakodok, nehezemre esett szabályosan vennem a levegőt.

Végül csak sikerült elérnem a fürdőt anélkül, hogy belebotlottam volna a férfiba. Megkönnyebbülten nyitottam ki az említett helyiség ajtaját, ahol éppen abban a pillanatban szűnt meg a víz csobogása. Nem igazán jutott el a tudatomig, hogy ez mégis mit jelent, már csak akkor, amikor Endre félmeztelenül, kezében törölközővel az arcát szárítva, megfordult.

– Jó reggelt! – mosolygott a szokásos derűjével. – Hogy aludtál?

Olyan erővel vágtam be az ajtót, hogy magam is megijedtem a hangtól, de a szívem már korábban elkezdett szabálytalanul verni.

– A francba! – lihegtem a hófehér falnak támasztva tegnap lehorzsolt homlokomat.

– Sajnálom az estit. Nem lett volna szabad – hallatszott ki az ajtó mögül. – Elhiszem, hogy kisebb gondod is nagyobb annál, minthogy velem és az érzéseimmel foglalkozz, úgyhogy azt tanácsolom, egyezzünk ki abban, hogy nem történt semmi. Persze, ha ez megfelel neked.

Vártam, hátha hozzáfűz még valamit, de nem mondott többet.

– Rendben – suttogtam a falnak, amit nem hiszem, hogy hallott, mégis kinyílt az ajtó.

Lopva pillantottam rá, de nem kellett volna. Ez is bőven elég volt, hogy a testem önállóan cselekedjen. Aztán megláttam az arcát. A mosolya a régi volt, a szeme kedves, de csak az egyik. A másik annyira be volt dagadva, hogy alig bírta kinyitni. Kék és lila foltok terjedtek a bal szeme alatt.

– Ennyire megütöttelek? – nyögtem ki döbbenten.

– Nem – rázta a fejét töretlen derűvel. – Klára meglátott minket, és úgy gondolta, hogy kifejezi nemtetszését egy öklömnyi kődarabbal. De amúgy annyira nem vészes, mint ahogy kinéz, ne aggódj.

Minden további magyarázat nélkül otthagyott a gondolataimmal. Amik végül már annyira, szerteágaztak, hogy magam is belezavarodtam. A fürdőszobában felfrissítettem az arcomat, kimostam szememből a fáradtságot, megigazítottam benedvesített újjaimmal szénaboglya tincseimet, majd elégedetten a tükör nyújtotta látvánnyal, a konyhába mentem.

Frissen főtt kávé illata vonzott oda, annak ellenére, hogy még nem jártam ott, pontosan tudtam, hogy merre kell menjek. Nem csak a kávé volt friss, hanem a reggelire szánt kenyér is. Ott gőzölgött mind a kettő a tűzhelyen. Endrét sehol sem láttam. Talán ő már evett – gondoltam és az egyik falra felszerelt szekrényhez léptem. Tányérok voltak benne, egyik sem volt alkalmas arra, hogy kávét lehessen fogyasztani belőle. A bögrék a harmadik szekrényben sorakoztak, amit kinyitottam, de addigra már remegett a kezem. Próbáltam megnyugodni, meggyőzni magam, hogy minden rendben, de valamiért az összes porcikám üvölteni tudott volna.