Az elveszett nevek városa

Huszonkettedik fejezet - Kérdések

– Olyan furcsát álmodtam – nyögtem fel, amikor órákkal később magamhoz tértem. Alig éreztem a számat. Annyira kiszáradt, hogy felrepedt az ajkam, de a vér nem volt hajlandó megindulni. – Vizet – hörögtem, mint egy zombi, mire valami megmozdult mögöttem. Vagy inkább valaki.

Rémülten felültem, és meg kellett erőltetnem a szememet, hogy tisztán lássam, mégis ki lehetett az. Endre csupasz, széles háta rajzolódott ki előttem, ahogy a kis asztalkához ment a szoba közepén, és egy tiszta pohárba vizet töltött. A takarót ugyan a nyakamig felhúztam, de még így is éreztem, hogy nincsen rajtam ruha. Mégis mi a fene történt az este?

Talán mégsem álmodtam.

Amikor Endre megfordult, szégyenlősen eltakartam a szememet és inkább belefúrtam az arcomat a paplanomba. Így azonban marha nehezen lehet inni. Kinyújtottam a kezemet, hogy beletegye, majd a szememet lehunyva magamba döntöttem a pohár tartalmát.

– Kérek még.

A folyamatot még kétszer megismételtük, mire végre megszűnt a kínzó szomjúság.

– Megtennéd, hogy felöltözöl? – kérdeztem a plédem mögül.

– Nos, az a helyzet, hogy csak ennyi maradt a pólómból, amikor tegnap este behoztalak – vádolt, a szemem előtt lebegtetve valami rongyot, ami csak azért hasonlított pólóra, mert azt mondta. – Szerencsére még azelőtt beájultál, hogy tovább vetkőztethettél volna. – Hallottam, ahogy a szekrényében egy tiszta ingért nyúl, majd ahogy belebújva végigsiklik a ruha a bőrén. Mire előbújtam már a nadrágjába tűrte a végét.

– Sajnálom – nyögtem ki halkan, mert annyira fájt a fejem, hogy képtelen lettem volna normális hangerővel beszélni.

– Nem történt semmi, amit sajnálnod kéne – hajolt le, hogy felemelje ruháimat. – Csak ledobtad magadról ezeket. Aztán olyan mélyen elaludtál, hogy amikor a füledbe kiabáltam, akkor sem ébredtél fel. Persze egész este a karomat ölelgetted, így nem tudtam lelépni.

– Tényleg nem történt semmi? – kérdeztem félénken.

– Nem – rázta a fejét összepréselt szájjal. Talán mégis haragszik, csak nem akarja elárulni. – Mindenesetre örülhetsz, hogy Zsófi tegnap este elment. Mégis mi történt? – bukott ki belőle egy vádló kérdés.

– Nem tudom, a tegnap este hosszú volt. Elmentem Krisztiánhoz, hogy kérdezzek tőle valamit, de miután adott egy sütit, kiestek a dolgok.

– Mit akartál kérdezni tőle? Ezen a héten úgy tudom, hogy senki sem készül eltávozni.

Erre a kijelentésére kicsit felháborodtam.

– Hogy van az, hogy akárhányszor ezt mondod, az mindig katasztrófához vezet?

– Mire gondolsz?

– Ott van például Klára esete. Amikor ő elment, akkor szintén azt mondtad, hogy Krisztián szerint senki sem fog elmenni.

– Klára azért ment el, mert kisétált a városból. Krisztián csak azokat látja, akik úgymond természetes módon mennek el. De mi történt most, hogy ezt felhozod?

Elgondolkodtatott, amit mondott és rá kellett ébrednem, hogy ez logikusan hangzik. Leó sem éppen természetes módon távozott, de nem tudtam, hogy mit szólna ha ezt most megmondanám neki. Ugyanakkor senki másnak nem tudtam erről beszélni.

– Tegnap Leót holtan találtuk.

Értetlenül összeráncolta a homlokát és megvonta a vállát.

– És? Már nem ő az első, akit így látsz.