Az elveszett nevek városa

Tizennegyedik fejezet - Kérdések

Hideg volt a házban. Megfagytak az ujjaim, mire Klára elolvasott még egy bejegyzést. Ezúttal arról, hogyan fedeztem fel, hogy ha víz éri a névtáblánkat, az nem túl kellemes. Persze ezt addigra már mindenki megtapasztalta, ahogyan azt is, hogy ha megpróbálják levenni, akkor elképesztően fog fájni.

A Sírásóról és barátjáról is ejtettem pár szót. Nem volt túl világos, hogy mit is szerettem volna megfogalmazni, de az mindenképpen átjött, hogy az Eltemetett, más emberként tért vissza. A barátja hosszú ideig a nyomában volt, és zaklatta. Az Eltemetett ezt később megunta, és nekiesett. Oltári nagy balhé kerekedett ki belőle.

Időközben a lámpás kezdte elveszteni erejét, és már alig lehetett látni a szobában. Klára utasításait követve újra töltöttem a fényt adó edényt, és örültem, hogy végre megmozgathatom elgémberedett tagjaimat.

A világosság újra eluralkodott a szobán, felfedve minden rejtett sarkot, Klára pedig a könyv fölé hajolt, hogy folytassa az olvasást.

– Várj! – tettem a kezemet az üres lapra, ami számomra még mindig hihetetlen volt. – Kicsit próbáljuk meg okosan használni ezt a könyvet. Ebből a két bejegyzésből semmi újat nem tudtam meg.

– Mire vagy kíváncsi?

Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy sorrendben írtam meg az egészet, és a bejegyzések logikusan követik egymást. Lehet, hogy ha átugrunk néhány oldalt, akkor valami kimarad és nem fogom érteni az egészet.

Végül arra a következtetésre jutottam, hogy mivel tapasztalat után írtam meg, így semmilyen logikának nem kellene benne lennie.

Végiggondoltam, hogy mire vagyok a leginkább kíváncsi, és eszembe jutott Endre.

– Mi történik azzal, akinek beteljesül a vágya?

Klára nem értette a kérdésemet.

– Endre mesélt nekem arról a tulajdonságról, ami minden névváltoztatás után megmarad. Ilyen neki az, hogy szerelmes belém. Neked, hogy nem szeged meg a szabályokat, nekem az, hogy kíváncsi vagyok. Mi van akkor, ha már nem érdekel semmi? Vagy ha Endre már nem szerelmes? Te pedig megszegsz egy szabályt?

Hallgatott. Hosszan.

– Nem mondhatom meg.

– Benne van a könyvben?

– Igen.

– Akkor olvasd fel nekem kérlek. Azt senki sem tiltotta meg, remélem.

Lesütötte a szemét, várt egy kicsit, míg mérlegelte a kérésemet, vagy talán csak azon gondolkozott, ez mennyire számít szabályszegésnek. Nem én voltam az anyja, ezt már elég sokszor elmondtam magamnak, azonban ahogy így elnéztem, kedvem lett volna megölelni, az ölembe venni és azt súgni neki, hogy minden rendben lesz. Persze ez marhaság, honnan tudnám, hogy minden rendben lesz-e, ha nem tudok még annyit sem, mint a többiek.

Végül elengedtem a kíváncsiságomat, és megkértem, hogy olvassa tovább, sorrendben.

– Mielőtt elkezded, nem lehetne, hogy bemenjünk az egyik szobába és a takaró alá bújjunk? Megfagyok idekint.

– Korábban szerettél a hidegben ücsörögni.

Meglepetten felhúztam a szemöldökömet, de a kislány nem fűzött hozzá több információt. Felállt, a hóna alá csapta a súlyoakönyvet és besétált a szobájába. Mielőtt követtem volna, lejjebb engedtem a lámpás fényét, majd utána mentem és a takarója alá bújtam. Klára hősiesen egy széken állva tekerte feljebb a világítást, majd leült és ismét kinyitotta a naplómat.