Az elveszett nevek városa

Huszadik fejezet - Kérdések

– Várj meg! – kiabáltam Endre után, de mintha teljesen megsüketült volna. A homokban alig bírtam futni, a lábam is fájt még és nem segített az sem, hogy a szél megint tombolt.

Ha kettőt sikerült előrelépnem, akkor a szél tuti visszafújt eggyel, hogy dupla annyit kelljen küzdenem, amíg utolérem. Az sem volt túl természetes, hogy mindig akkor kezdett el fújni a szél, amikor valamit tenni készültem. Mintha direkt hátráltatni akarna még a természet is. Persze tudtam, hogy a sivatagban a homokviharok rendkívül zabolázatlanok. Akkor bukkannak fel és tűnnek el, amikor kedvük tartja, mi pedig örülhetünk, hogy nem járkálnak közöttünk egész nap.

A hajam, a ruhám, a szemem, a fülem is mind telement forró homokkal, amíg átértem a gyűlés helyéről Endre otthonába. Fellélegeztem, amikor becsukódott mögöttem az épület bejárata. Endre már kiment a hátsó ajtón, nekem azonban kellett még pár perc, hogy rendbe szedjem magam és kirázzam minden porcikámból a homokot.

– Endre! – kiabáltam a nevét, hátha előbukkan. – Endre! – léptem be az ajtón, majd a nappaliba. Sehol senki. – Endre? – tanácstalanul indultam el a szobákhoz vezető folyosóhoz, miközben kitartóan szólongattam. Dideregve dörzsöltem a karomat, míg leértem a hálókhoz. Egyre idegesebben mentem végig a folyosón, és álltam meg a közös szobánk előtt.

Az ajtó nyitva volt, láthattam ahogy a férfi gyöngéden cirógatja a kislány homlokát, de az ő arca olyan komor, amilyennek még nem volt alkalmam megfigyelni.

– Mi történt? – kérdeztem.

Ijedten húzta össze magát, mintha rajtakaptam volna valamin. De ez csak egy pillanatig tartott. Hamar mosolyt erőltetett magára, a tekintete mégis kimerültséget sugárzott.

– Valami hiba. Nem lett volna szabad felállnia magától. Hiszen még nem volt meg a neve. Hogy lehetséges ez?

Odatérdeltem mellé és átkaroltam a vállát. Ha valaha valaki szerelmi tanácsot kérne tőlem, elküldeném jó messzire, mert nem én vagyok a legalkalmasabb erre. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, a testem mégis ösztönösen tudja.

– Túl közel vagyok? – kíváncsiskodtam, amikor már jó ideje nem vett levegőt.

Felém fordult, majd egy nagy sóhaj kíséretében kiengedett mindent, amit eddig bent tartott.

– Sosem vagy elég közel – lehelt csókot az ajkamra. Nem volt követelőző vagy erőszakos, csupán egy morzsányi vágy. Aztán már el is fordult.

– Tulajdonképpen, mit akarsz? – húzódtam el tőle.

– Szerinted még nem gondolkoztam ezen?

– Nem tudom – vallottam be.

– Számtalanszor. Minden alkalommal, amikor meglátlak. Ezt tényleg én érzem, vagy aki ezt műveli velünk, az ültette belém? Ha így van, akkor hamis az egész. Nem igaz? Nem akarlak megbántani azzal, hogy én magam bizonytalan vagyok ebben.

– Ezért voltál olyan elutasító a legutóbb? – törtem meg a megnyúlt csendet.

Határozatlanul bólintott, amit annak tudtam be, hogy nem tudja melyik alkalomra gondolok. Persze az is lehet, hogy tévedek.

Felálltam és a kislányhoz léptem. Békésen pihent. Mellén ott virított a neve, jelezve, hogy készen áll újrakezdeni az életét.

– Nem tudom megtenni – fordultam el tőle. – Nagyon más lesz? Mi van, ha utálni fog?

Aggodalmamat nem gondoltam alaptalannak, Endre mégis jóízűen elmosolyodott.

– Tudod, a legutóbb is ezt kérdezted. Sőt azelőtt is, és azelőtt is. Tudod, ez mit jelent? – megráztam a fejem. – Hogy törődsz vele. Hogy fontossá vált számodra.