Az elveszett nevek városa

Huszonharmadik fejezet - Érzéki csalódás

Két okból nem hagytam ott az ételt; nagyon finom volt, és rettentően gyötört az éhség. Ez lehet, hogy összefügg, de amíg rágtam és nyeltem, további két okot tudtam felhozni amellett, hogy nem rohantam fejvesztve ki a bárból. Az egyik az volt, hogy mégis hova rohantam volna, vagy sokkal inkább: kihez?! Ugyanehhez tartozott, hogy fogalmam sem volt, hogy mit mondhattam volna. Még egy másik ok, egy icipicit bonyolultabb volt; magam sem hittem, hogy igazam van.

Hagytam Mariannak, hogy a városi pletykákkal fárasszon, miközben magamban tervet készítettem. Fel sem tűnt neki, hogy nem válaszolok, vagy figyelek. Csak járt a szája, megannyi fölösleges információval bombázva.

Nem számított, mit mond, ha valaki arra programozta be, hogy most megzavarjon, akkor nem fog neki összejönni. Egészen könnyedén tudtam koncentrálni a saját problémámra, most hogy te volt a gyomrom.

Az elejéről kezdtem. Felsorakoztattam pró és kontra érveket, amellett, hogy emberek és amellett, hogy robotok vagyunk.

Egy: Azért vagyunk Emberek, mert vannak gondolataink.

(Mindezt persze csak saját magamra tudtam érteni, hiszen a többiek fejébe nem látok bele. És lehet, hogy a saját gondolataim is mesterségesek.)

Kettő: Emberek vagyunk, mert szükségünk van ételre, vízre, és jómagam reggel el szoktam végezni a fizikai szükségleteimet is a mosdóban.

(Persze az is lehet, hogy csak azt hiszem, hogy elvégzem.)

Három: Vannak érzéseim.

(Nyilvánvalóan ez is lehet kódolt.)

Négy: Vannak neveink.

(Amelyek valamiért eltűnnek, és újakat kapunk.)

Öt: Fogalmam sincs hogy mit gondoljak.

Ez nem volt egy túl jó ötlet. Bármelyik érvemre fel lehet hozni, hogy akár manipulált. Még abban sem voltam teljesen biztos, hogy ez a tányér tele volt étellel, és hogy a gyomromat nem levegővel töltöttem-e meg. A víz a pohárban, a szél érintése, a többiek jelenléte. Minden, de minden lehet csupán egy nagy díszlet. Ha pedig így van, akkor még inkább ki kell szabaduljak innen.

Vajon van rajtam kívül más is, aki rájött erre? Ugyan már! Mit várok én a többiektől? Még én is csak most kezdtem elgondolkodni rajta.

Klára vajon tényleg a gyermekem?

Van bármi, ami igaz abból amit itt elmondtak? A napló? Az előzmények? Amit Mariann itt fecseg?

– ...És akkor az egésznek annyi volt. Képtelenek voltak hallgatni rám, hát megszívták... – fejezte be egy pillanatra, de a csend csak addig tartott, amíg le nem nyelt egy korty vizet. – Aztán persze jöttek és bocsánatot kértek, de mit számított már akkor. Elveszett az egész termény.

– Kérhetnék egy bögre kávét? – akasztottam meg egy pillanatra, remélve, hogy tényleg csöndben tud maradni.

Mariannt viszont nem abból a fából faragták. Csak mondta és mondta, amíg elkészítette a kávémat. Remek illata volt az italnak, de nem tudtam élvezni. Ha nem lett volna tűzforró, egy mozdulattal ledöntöm. Vajon tényleg érzem, hogy meleg, vagy csak az agyam jelzi, hogy ezt kéne éreznem?

Nem tudtam, hogy mi a különbség.

Megvártam, amíg kihűl, majd miután az egészet egyszerre nyeltem le, elbúcsúztam valami szánalmas kifogással és leléptem. Talán csalódott, hogy mondat közben szakítottam félbe, de muszáj volt felállnom.