Az elveszett nevek városa

Huszonötödik fejezet - Vadászat

Az éjszaka eluralkodott az égen, a csillagok fényesen és ígéretesen ragyogtak, a hold fogyatkozó alakja pedig az idő múlásának rendíthetetlen jele maradt.

Lassan két hónapja, hogy itt vagyok. Már semminek nem kéne meglepnie. Olyan világban élünk, ahol minden állandó változásban van. Mi, a környezetünk, az idő. Minden. Mégis miért vártam el, hogy valami állandó legyen?

Endre korábban azt mondta, hogy szerelmes belém. Azt hittem, hogy ez megbízhatóvá teszi, mégsem sikerült maradéktalanul elhitetnie velem, hogy az.

A két korsó sör, amit alig öt perc alatt ittam meg, már felszívódott kiszáradt testemben. Csak a szédülést és a fejfájást hagyta hátra, amitől egy idő után hányingerem lett.

– Miért? – kérdeztem az éjszakát. – Mégis mit tettem, hogy ezt érdemlem?

Én tényleg egyedül vagyok. – jöttem rá. Hiába laknak több mint hatvanan ebben a kisvárosban, egyikük sem érti meg, hogy min megyek keresztül. Elárultak, elhagytak, becsaptak, mindennek tetejébe pedig a nyakamba varrták mindenkinek a gondját.

Nem vagyok vezető. Soha nem éreztem magam annak. Soha? Már megint ez a szó. Csak két hónap. Ennyi ideje vagyok itt, mégis olyan szavakkal dobálózom, amelyek többről árulkodnak.

Soha. Mégis mit jelent ez? Soha.

Soha többet nem bízom meg senkiben? Soha többet nem csinálok olyat, amit később megbánok?

Soha.

– Azt hiszem, hogy bocsánatot kell kérjek – szólalt meg váratlanul egy gyöngéd hang a hátam mögött. – Félreérthető lehetett a korábbi viselkedésem.

Nem néztem rá, inkább a messzeséget bámultam. Ott valahol a távolban, talán ott vannak a válaszaim.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire megbántalak vele.

Vettem egy nagy levegőt, majd még egyet, aztán megfordultam.

– Nem tudom mire gondolsz – vontam meg a vállam és faképnél hagytam.

Nem akartam több időt vesztegetni olyanra, aki szerint vicces, ha elhiteti valakivel, hogy meghalt. Visszamentem a bárba, ahol már egyre többen gyűltek a pult mellé.

– Hol van Klára? – kérdeztem Attilát.

Értetlenül nézett rám.

– Mármint Zsófi – javítottam ki magam, de nagyon nehezemre esett.

– Jelenleg nálam.

– Rendben. Szeretnék vele találkozni.

Attila nem felelt, mélyen a szemembe nézett, nyelt egy korty sört, aztán Mariann felé fordult.

– Vigyázz rá, amíg idehozom a kislányt!

– Inkább veled mennék.

– Nem – tagadta meg határozottan a kérésemet. – És ha egy szót is szólsz, holnapig nem is fogod látni.

– Azt hittem én vagyok a főnök – csattantam fel.

– Egy főnök tudja, hogy meddig mehet el.

– Endrére gondolsz?

– Nem – szakított meg, mielőtt folytathattam volna. – Arra gondolok, hogy hosszú napod volt, és pihenned kéne.

– Mégis hol pihenjek?

– Mariann ad neked egy ágyat, ahol reggelig aludhatsz. Most pedig, ha megbocsátasz, én is ledőlök pihenni. Öreg vagyok én már az éjszakázáshoz.