Senkivel | Jeon JungKook ff |

1. rész

Mikor először újságoltam el a nagymamámnak a tényt, hogy visszaköltözöm Koreába, jól fogalmazott: „megőrültél?"

Talán igen, de azért mégsem.
Már egy ideje gondolkodtam a dolgon, ráadásul ott születtem és nőttem fel.
Hiányzik, még néhány rossz emlék ellenére is.

Nagymama a családunk többi tagjához költözött, hogy azért mégse legyen egyedül, hisz eddig végig egymás gondját viseltük.
És végül nehezen, de beleegyezett. Elfogadta.
Amiért nagyon hálás voltam.

— Nagyon vigyázz magadra lányom! Hívj fel, ha odaértél. -ölelt meg.

— Ne aggódj mama, jól leszek. És felhívlak, amint tudlak. -engedtem el.

Könnyes és nehéz búcsú volt, de meg kellett tennem.
Nem örökre megyek el és sosem hagynám magára a nagyit, de nem tehetek róla. Honvágyam van.

- - - - -

Egy óra taxiban ülés után meg is érkeztem a reptérre és az összes csomagomat és bőröndömet magam után ráncigálva indultam el, a gép felé, ami haza repít.

Viszonylag keveset vártam csak a gépre, de örültem is neki.
Nem akartam órákat eltölteni a sok idegen ember között a téren.

Miután minden csomagomat sikeresen eltették, és megtaláltam a helyemet, kezdődhetett is az utazás.
Olyan rég ültem repülőn, mégsem lehet elfelejteni milyen.

Már most hiányzott a nagymamám. Tudtam, hogy amint tehetem, meglátogatom.

- - - - -

Nos nem kevés időbe telt, de megérkeztem.

Egy taxiba ültem, a sok csomagot a kocsiba pakolva haladtunk az új otthonom felé.
Korábban már egyeztettem a tulajdonossal. Tudja, hogy honnan jövök és mennyi időre.
Meglepetésemre nagyon kedves, és megértő volt telefonon és üzeneteken keresztül.
Helyzetemet tekintve, nagyon, sőt a lehető legjobban könnyítette meg a dolgom azzal, hogy ilyen elfogadó volt.

Nagyjából egy óra autó út után leparkolt a sofőr a kis tömbház előtt.
Segített a csomagjaim kipakolásával, majd egy meghajlás után már nyomát sem láttam a férfinek.

Érdekesnek találtam a kis épületet, de tetszett is.
Békés környéknek tűnik, és a ház sem kelt olyan látványt, mintha egy bűntett helyszíne lenne.
A tömbház csupán két emeletből állt, és ez csak otthonosabbá tette.

Nehezen, de megfogtam minden cuccom és a bejárat felé igyekeztem.

A tömbház kódot kért a bejutás érdekében, amit én meg is kaptam a házam tulajdonosától, szóval lekellett tennem mindent a kezemből és telefonomat előkutatva zsembemből, megkerestem az üzenetet amiben a négyjegyű szám állt: 1374

Az ajtót kitámasztottam a legnehezebb bőröndömmel, majd a másik hármat gyorsan bepakoltam a lépcsőházba, hogy az legyen az utolsó amelyik az ajtót támasztja.

Ekkor léptek zajai és egy kis vita ütötte meg a fülemet.

— Felesleges egyszerre két cipőt venned! -hallatszódott fentről.

— Miért nem tudsz legalább csak egyszer együttműködni? Most vannak leárazva! Ha mindkettőt az eredeti áron kéne megvennem az rengeteg pénz lenne! -tiltakozott a női hang.