Senkivel | Jeon JungKook ff |

Prológus

Újabb csodás nap, újabb lehetőségek... Nem ezt én sem gondoltam komolyan, ne aggódjatok.

Békésen haladok az épület felé. Az idő még viszonylag kellemes, Szeptember utolsó napja van. Az egyenruhámban lépegetek, egyre csak közelebb a helyhez, ahova nem szívesen megyek be. Az egyenruhámban, ami azért van, hogy senki se érezze magát kevesebbnek vagy többnek a másiknál.
Velem mégis, mindennap éreztetik...

Éreztetik, hogy nem vagyok ide való.

Hogy miért?
Ez egyszerű. A származásom miatt.

Csak a szomszédos országból származnak a szüleim és a felmenőim, mégsem képes elfogadni senki sem.
Hozzátenném, hogy én itt születtem Koreában. Csak hogy, a szüleim Japánok, ezáltal eggyértelmű, hogy én is.

Ez az a bűnös és megbocsájthatatlan ok, amiért kitaszítanak a középiskolában.
Hát nem valami nagy dolog, ezt én is tudom...

A családomat nem ismerem. A szüleim a születésem után nem sokkal anya édesanyjára, vagyis a nagymamámra hagytak.
Nem azért, mert nem szerettek volna vagy ehhez hasonlók. Miután megszülettem, ők elváltak.
Érdekházasság volt az övék. Így nem is hibáztathattam őket érte.

Viszont még sosem láttam őket. Csak a ritkán elküldött ajándékaikat, amiket ünnepeken vagy születésnapomon kapok tőlük.

Nekem csak a nagymamám van, neki pedig én. És ez így van jól.

- - - - -

Idő közben be is értem a hatalmas épületbe, ahol eltölthetek újabb nyolc órát.

Már becsengetéshez közeledett az idő, én pedig a folyosón sietve, a tömegen át, a lépcsőn felmászva tettem meg az utam hátra levő részét, amíg beértem szeretett osztálytermünkbe.

— Az onnan már nem jön ki! -nevetett fel az, akit mindenkinél jobban utáltam.

— Te hülye, most egész nap kóla foltos ingben kell legyek? -csapta karon, az érintett.

— Kitérdekel. Majd megszárad. -húzta meg a vállát mosolyogva, majd leült a helyére.

— Hatalmas gyökér vagy Jeon! -sietett ki a teremből a fiú, akit nagy valószínűséggel leöntött az említett.

— Tudom. -mondta, de már a másik fél nem hallhatta, hisz már nem volt a teremben.

Ezen a haverjai jót nevettek. Szerintem kicsit sem volt vicces.

Ekkor szerencsére betoppant a tanárnő és elkezdődhetett az első órank.

- - - - -

Ebédszünetben azt gondoltam végre, lehet majd egy kevés nyugtom.

Hisz ha eddig ma nem szóltak hozzám, akkor talán ezután sem. De ez nem volt ilyen egyszerű.
Sosem volt olyan nap, hogy ne zaklattak volna akár egy percig.
Mert akkor másnap sokkal rosszabbul jártam. Másnap bepótolták maguknak.

Egyedül ültem az asztalnál, amikor hirtelen egy kéz a hátamra simított.

Ijedtemben egyből hátra néztem és igyekeztem magamról levenni, azt a mocskos kezet ami megérintett engem.
Mert tudtam.
Tudtam, hogy ő volt.

— Miért kapálózol Aya? Rohamod van? -nevetett, mire a mögötte állók is elkezdtek.

Nem válaszoltam, csak visszafordultam az asztalhoz.
Igyekeztem mindig figyelmen kívül hagyni, mert akkor tudtam, hogy hamarabb békén hagy.

— Válaszolj, ha hozzád beszélek te kis...

Erre abbahagyta. Nem fejezte be a mondatot amit furcsálltam, ezért hátra is néztem mi történhetett vele.

Majd láttam ahogyan a keze a fejem fölé emelkedik.
A kezében egy doboz gyümölcslé volt.
Aztán abban a pillanatban, hogy ez realizálódott bennem, éreztem, ahogyan a hajamra majd arcomra folyik az üdítő.
Egészen az állam alá, a nyakamon végig. A ruhámra is jutott belőle. Átázott az ingem.
Átlátszódott a melltartóm is.

JungKook, miután kiürült a doboz tartalma, eldobta azt. Aztán fölényeskedően vigyorgott, és lassan odahajolt a fülemhez.

— A fehér csipkében, nem látok fantáziát. Unalmas. -aztán visszahajolt, és nevetgélve tovább állt a barátaival.

Nekem pedig utána esett le, hogy mégis milyen undorítóan viselkedett velem az előbb.

Megalázott. Nem is akárhogyan.

Amilyen gyorsan csak tudtam, fogtam magam és a cuccom, majd kisiettem az épületből, egyenesen haza...

Hogy én milyen régen írtam ide... te jó ég!
Hamarosan kövi rész :)

Pusziii <3