Senkivel | Jeon JungKook ff |

7. rész

Gyerekek.

Őszintén elgondolkodtam huszonöt éves létemre, hogy a jövőben be merjem e vállalni, ezt a nagyon nagy felelősséget, amiért éveken át felelni kell.

Hiszen, ez jelenti azt ha gyermeket vállalsz.
Felelősség, bár meg van a maga bája. Valószínűleg...

Byul egyszerre volt szófogadó, nyugodt és energia bomba, bár nem hiszem, hogy az apjával is ilyen jó gyerek lehet, hisz a firkafal, a nappaliban egy szőnyegbe ragadt gyúrma készlet, egy képpel eltakart horpadás a falon, és még néhány dolog árulkodott a kislány elevenségéről.

— Gyertek, kész az ebéd! -szóltam hangosan a konyhából, hogy meghallja az éppen szobában hercegnős-sárkányosat játszó duó.

HoSeok előtt, sebesen szaladva jött felém Byul, egy koronával a fején és egy műanyag varázspálcával a kezében.

— Gyere picim, eszünk egy finomat aztán később folytathatjátok. -nyújtottam a kezem felé, mire engedett nekem és feltudtam venni az ölembe.

— Nélkülem ne kezdjetek bele. -jött ki végre Hobi is.

— Gyere, ülj ide, és odaadom neked Byul-t. -navigáltam a vörös hajú férfit, majd mikor leült már adtam is át a picúrt a kezébe.
Vagyis csak adtam volna.

Byul nem szeretett volna HoSeok-al enni, ezt pedig abból szűrtem le, hogy nem volt hajlandó engem elengedni.

— Mi a baj? Nem szeretnél Hobi bácsival ebédelni? -kérdeztem a kislányt, aki már teljes testével engem ölelt.

Kérdésemre válaszul a fejét rázta.

— Hát jó, akkor veled eszik. -húzta meg mosolyogva vállát HoSeok, majd az asztalhoz fordult és már szedni is kezdett magának a főztömből.

Meglepettségemet a helyem elfoglalásával az asztalnál próbáltam leplezni.

Byul-t az ölembe ültettem, majd a kis előkéjét is a nyakába téve etetni kezdtem.
Hobit direkt meg is kérdeztem, hogy a kislány miket eszik meg szívesen, mikre allergiás vagy esetleg miket nem bír a gyomra.
Szóval a legegyszerűbbeket készítettem el, hogy időben tudjon enni.

— JungKook nem mondta, hogy meddig marad? -kérdezett a semmiből, HoSeok.

— Nem. Csak elment. De miért érdekel? -kérdeztem, miközben újabb falatot emeltem Byul szájához.

— Nem mindig ugyan annyi ideig marad a munkában. -válaszolt.

— Én azt hittem, hogy csak egy délutánt szoktál vigyázni Byul-re. -pillantottam a férfi felé.

— Az a délután, hajnali egy óráig is tartott már. -evett tovább.

Ez kicsit meglepett, de végig gondolva... Nem sok dolgom lenne otthon sem.
Így szívesen maradok, akár addig is.

És igen, JungKook sosem volt az az ember, akiről szépeket és jókat gondoltam.
Ki nem állhattam, sőt, ma sem vagyok érte odáig, hisz nem felejtettem el azt a két évet, amég pokollá tette az akkori életemet.
Miatta gyűlöltem magam, az embereket, az iskolát, az életet, mindent.
És bár gyáva voltam kárt tenni akár magamban vagy benne, de muszáj voltam lépni. Így a sötét és kegyetlen titkomat, miszerint nevetség tárgya vagyok a gimiben, feltártam a nagyi előtt.
Mindent csak azért, hogy tovább léphessek.

De ez már csak a múlt, és minden okkal történik.

— Mit dolgozik? -kérdeztem.

— Egy gyorsétterem vezetője. -válaszolta Hobi, miközben Byul poharába öntötte a teát.