Senkivel | Jeon JungKook ff |

19. rész

Ültünk és csendben néztük egymást.

Mindaddig, amég én meg nem szólaltam:

— Már azelőtt ismertem JungKook-ot, mielőtt ideköltöztem. -szóltam egy mondatot.

Erre mindenki egy emberként nézett rám és, mint akik nem hisznek a fülüknek, hitetlenkedve fordultak utána egymás felé.

— Mi? Mégis honnan? -kérdezett először, Yuqi.

— Egy középiskolába jártunk, de én csak két évig. -válaszoltam egyszerűen.

— Hogyhogy csak két évet? -fordult felém Jimin.

Valószínűleg őt lepte meg mindez, a legjobban.

— Nem szerettem oda járni, pont miatta. JungKook nem volt hozzám sosem kedves, de másokkal sem igazán. -húztam el a számat, ahogy visszaemlékeztem arra az időre.

— Komolyan? -csodálkozott HoSeok.

Mellette Yoongi ült, de mintha köztünk sem lenne. Rezzenéstelenül bámult maga elé.

— Sajnos, igen. Így tudtam, ha nem változtatok, talán a vesztemet okozza. Az egész családom Japánból származik, de nagy része itt él és született is, akárcsak én. Így ez a lépés az volt, hogy visszaköltözünk, oda, ahol még sosem jártam. -fejeztem be.

Sokkolt tekintetek és újabb csend.

— Én, sosem hittem volna. -rázta fejét, barátnőm.

— Egyikünk sem. -értett egyet, Hobi.
— Középiskolában már tök gáz kiutálni valakit. Akkor már szinte felnőttek akik oda járnak. Nem értem... -tette hozzá, vörös hajú barátunk.

Úgy tűnik, az egy-két perces csendekre szükség van. Mert folyamatosan beáll közénk.

Lassan Jimin-re néztem, aki viszont mellettem ülve, összezavarodva szorongatta összébb, kulcsra zárt kezeit.
Periférikus látásunk miatt, észrevette, hogy őt figyelem így felém is fordult.
Ekkor viszont olyat mondott, amit egyikünk sem várt:

— JungKook lányának anyja, az én húgom volt. Sajnálom, hogy eddig elzárkóztam és hirtelen a történtek miatt többé már nem voltam az, aki előtte. -fakadt ki belőle.

Yuqi halkan, sírni kezdett. Hobi szemei a kétszeresére nőttek újra, már ha ez lehetséges volt, hisz amugy is kétszeresei voltak az én vallomásom miatt. Yoongi pedig felállt, és valószínűleg a konyhában foglalt helyet az asztalnál.

— Tényleg, sajnálok mindent. -lett könnyes Jimin szeme is.

— Ugyan... Ez, ez nem a te hibád. -folytak barátnőm könnyei.

Bevallom, annak ellenére is meglepettség és sajnálat öntött el, hogy én már hallottam a történetet.

— Yoongi, basszus, miért mentél el? -szólt hangosabban HoSeok, hogy barátunk is hallja, aki konyhámban ücsörgött.

A férfi nem válaszolt, halkan visszasétált és megállt a nappali boltíves ajtajában.

Jimin is felé nézett.

Szőke barátunk csak fejével intett a kék hajú férfinek, aki szinte sírva állt fel és ment oda Yoongi-hoz, aki pedig egy szoros ölelésbe vonta.

Percek teltek el, mire ők szétváltak, mi pedig újra nekifutottunk ennek a beszélgetésnek.
Vigyis inkább a többiek.

— A húgom középiskolában lett várandós Byul-el, és ezért abba is hagyta a tanulmányait. Neki az volt a legfontosabb, hogy minden idejét és energiáját a lányára fordítsa. Sajnos, a születésénél nem volt elég erős, így itt hagyott minket. -fejezte be, kissé szűkszavúan történetét, Jimin.

— Ez négy éve történt. Akkor költözött ide JungKook és Byul. -következtette le, Hobi.

Jimin pedig, csak bólintott.

Aztán a még mindig síró Yuqi-ra tévedt, a kék hajú férfi tekintete.

— Miért sírsz, még mindig? -kérdezte, kicsit értetlenül de aggódóan tőle a férfi.

— Nagyon... annyira megérintett. Byul születésnapja, az édesanyja évfordulója is. Ez... borzasztó... -folytak tovább könnyei, mire zsebkendővel kínálta a mellette ülő Hobi.

— Az öcsém és én neki hála, annál jobb testvérek lettünk. Megfogadtuk, hogy mi ketten örökké mindenki ellen. Furcsa és szörnyű lehet hallani, de az, hogy a húgom elment, olyan erőssé tett, amiért mindennap hálálkodom neki. -mesélte Jimin.

Yuqi bólogatott és orrot fújt, de kék hajú barátunk keserűen mosolyogva húzta fel őt a kanapéról, hogy ölelésbe vonhassa.
Hobi és Yoongi is csatlakozott, én pedig kissé vonakodva, de semmi szó nélkül öleltem őket vissza, miután engem is bevontak a körbe.

...

Ezek után már mindannyiunknak szinte, teljesen világossá vált minden, amin korábban homály és sötétség terjengett...