Senkivel | Jeon JungKook ff |

6. rész

Nos, igen.

Lassan egy hónapja lesz, hogy a ház lakója vagyok, de a munkával még mindig sehogy sem állok.
Legfőbb segítő és tanács forrásom Yuqi volt, aki még saját szabadidejéből is elvett az érdekemben.
Éppen ezért annak ellenére is hálás vagyok neki, hogy sajnos, nem találtunk megfelelő munkát a számomra.

Az egyetemen csupán rendészeti szakot végeztem, és most úgy érzem nem megyek sokra ezzel. Gondolkodom, hogy mégis miben és hol, de eggyáltalán nem éreztem szükségét a munkámnak ebből a nézőpontból.
És hogy őszinte legyek, nem is igazán érdekelt.
A szüleimnek csak az számított, hogy egyetemi képzést kapjak és lehetőleg köze legyen az állami életnek is a szakmához.
Vagyis, ez volt az, amit a nagyi által üzentek nekem, még évekkel ezelőtt...

Ez lett belőle. Szép pájafutás, nemde? :)

- - - - -

Elég jól megismerkedtem HoSeok-al, aki a szintünk első lakója.
Végtelenül kedves és önzetlen ember, ennyi mindenkinek lejött belőle.

JungKook ezen a héten délutános, így kell valaki, aki vigyáz a kicsi Byul-re.
Hobi elmondta, hogy lassan két éve már, hogy délutánonként a kislányra  vigyázik, de egy igazi tünemény. Vagyis, jó gyerek, ezért szeret is rá vigyázni.

Éppen a szemetemet vittem volna le, amikor régi ismerősömmel találkoztam szembe:

— Szia Aya. -köszönt.

— Szia. Minden oké? -kérdeztem, mert elég megviseltnek tűnt.

— Persze. -mosolyodott el, mire nekem összeszaladt a szemöldököm- Csak, Byul kicsit nyűgös volt ma. Nem tudom, hogy HoSeok bírni fogja e. Már sokkal jövök neki... -nézett oldalra.

Nekem pedig az az egy másodperc csend elég volt ahhoz, hogy eszembe jusson, egy merész, de ugyanakkor elég jó ötlet:

— Ha gondolod, besegítek Hobi-nak. Könnyebb lenne. -válaszoltam.

Az előttem állónak erre egy pillanatra, nagyra nőttek a szemei, de gyorsan visszafogta magát.

— Hát... én, nem is tudom... -nézelődött- Biztos ez? Mármint, nem tudom, milyen hatással lenne Byul-re. -nézett rám.

— Nyilván, ha te nem szeretnéd akkor nem. Ő a te lányod, én csak gondoltam segítek. -húztam meg a vállam, de csak gyengén.

JungKook-on látszott, hogy gondolkodik ezen, de mit is csinálhatna? Én is meggondolnám, hogy rá hagyom e a gyerekemet, egy rég látott ismerősre.

— Rendben van Aya. Bízom benned. Köszönöm, majd meghálálom. -bólintott aprót, majd sarkon fordult és már lépcsőzött is lefelé.

Én pedig bekopogtam a házba, ahol elvileg (jelenlegi állapotában) a legkisebb gonosz lakik.

- - - - -

Amint Hobi beengedett az ajtón, már hallottam is az apró talpak csattogását a padlón.

Pár másodperc elteltével pedig, már előbújt a fal takarásából egy cseppnyi élet.
Haját két copfba fogták, egy kis bézs színű, egyszerű kisruhában volt, és nagy reklámszatyrot húzott maga után.
Mikor engem is észrevett, azonnal Hobi-ra nézett.

— Ő itt Aya, együtt játszunk ma vele is Byul. -karolt kezembe, a vörös hajú férfi.

Erre én gyorsan kikaptam a kezemet, kezei közül, hogy a kislánynak még véletelnül se jusson eszébe ilyen, és hasonló jeleneteket mondani az apjának.
Tudom, nagy hülyeség, de a gyerekekről ennyit biztosan tudok: hatalmas fantáziával rendelkeznek.
És ha kell, bármire képesek.

Így gondolom, ezek alól Byul sem kivétel. De ez a dolga, hisz csak egy kislány.

— Így van. Szia Byul, Aya vagyok. Mit játsszunk? -guggoltam le hozzá.

Erre a kislány csak elmosolyogta magát, majd kezem felé nyúlt és a szoba felé mutogatott.

A mosolya összetéveszthetetlenül hasonlít JungKook mosolyára. A gödröcskék, szája formája, a fogai...
Fogalmam sincs mi történhetett az édesanyjával, de borzasztóan sajnálom, hogy nincs a lányával. Egy anya mindig nagyobb szerepet játszik egy gyermek életében.
Bármi történik anyának szólnak, anyát kérdezik és anyára hivatkoznak. Anya, csak egy van.

Belépve a tágas nappaliba, kellemes színkombinációk és gyönyörű, szintén barátságos bútorok fogadtak.
Persze a rengeteg játéktól, a hangos mesétől a TV-ben, és az egyik fal telerajzolásától eltekintve, igazán szép nappali az összkép.

Hobi gyorsan az irányítóért nyúlt, és lejjebb is vette az éppen éneklő karaktereket a TV-ben.
Nekem közben Byul mutogatta a színes ceruzáit.

Már most gondoltam, hogy nem fogunk unatkozni...