A 70-es évek Arkansas államában, egy meteor által kiszakított duzzasztó gát árvizet okoz egy erdei kisvárosban. A tánczenéről híres várost megtöltő vízben idővel felbukkannak az űrsziklával érkezett rémségek. Totális borzadály időszaka köszönt be a...
Kinyitotta a rozsdás tolóajtót a potyautas, és belebámult Arkansas napkeltéjébe.
A megfelelő szem gyönyörűnek ítélte volna a látványt és illatot: a vasút és a közeli erdő között, enyhén hullámzó földeken virultak az ültetvények, miközben kibújt a horizonti lombkoronák mögül az ébredő Nap. Bevilágított a borongós ég alá, ezzel káprázatos grépfrút-vörösre árnyalva a vonat feletti felhőket. A hűs, hajnali fuvallatok pedig a lehető legüdébb aromával áradtak be a vagon jobb kéz felőli ajtaján.
Esőhozó Sasfióka azonban épp nem volt olyan hangulatban, hogy értékelhesse e reggel szépségét. Mint ahogy az univerzális élmény a tehervonat-potyautasok körében, nagyon rosszul aludt az éjszaka. Nem csak a teherkocsi állandó rezgése zavarta. Valamivel éjfél után egy mozdony csere is lezajlott egy ipari állomáson, mielőtt áttért a szerelvény a mostani, északra tartó útvonalra.
Már második este aludt ebben a vagonban, szaggatottan. Kemény fémpadlón, fadobozok között ébredt. Nagy szerencséje volt, hogy az egyik dobozban ananász konzerveket szállítottak – ezek édes levével hidratálni is tudott.
Nem volt nála óra, ki kellett kukkantson, hogy megállapítsa a napszakot. Álom-utóhatástól hunyorítva nézett ki a nagy iramban vontatott vagon ajtaján, közben kapaszkodva a belső kilincsbe, hogy ki ne essen. Harmattól nedves búza és kukorica palánták nyújtózkodtak a májusi levegőben, melyben egyszerűen érezni lehetett e táj természetes egészségét (ami nem véletlen; ekkoriban, 1974-ben, még alig használtak vegyszereket a helyi mezőgazdaságban).
A potyautas néhány napja szökött el a szomszédos Oklahoma állam egy indián rezervátumáról. A Choctaw törzshöz tartozott. Ők az Umbachi Hanan névvel illették – Hanan, azaz Sasfióka, mert még gyermek volt, és Umbachi, azaz Esőhozó, mert világra jötte napján zápor záport követett. Bár ez utóbbit neki sosem igazolták megbízható források. Vérszerinti családját nem ismerte.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A kilenc éves fiú csecsemőkor óta árva volt, és még senki nem mondta el neki, mi történt a szüleivel. Szeretetet nem ismerő nevelőcsaládot osztott ki neki a balsors. Pótapja és mostohatestvérei rosszul bántak vele, tőlük akart menekülni. Elhamarkodott lépés volt világgá mennie, és spontán döntés, hogy ezt egy államközi teherjáraton vigye véghez.
Ahogy ez szokás az ő kultúrájukban, nevelői hagyták a fiú egyenes, fekete haját hosszúra nőni. Egy barna poncsó köpenyben szökött el otthonról, amit egyik bátyjától csent el. Viccesen túlméretezetten állt rajta, mint amikor a gyerekek lepedővel imitálnak szuperhős palástot vagy varázsló pelerint.
Az Oklahoma-Arkansas határon lévő Fort Smith állomás után törte fel a konzerves fadobozt, azóta eszegetett belőle. Sejtette, hogy nem lehetett sok e szállítmány végállomásáig, és egyre inkább aggódott amiatt, hogy mit tesznek majd vele, ha elkapják a vasúti munkások. Úgy gondolta, ma kellene elhagynia a vonatot. Csak előtte lássa meg a civilizáció jeleit.
Még pirkadat előtt beléptek az Ozark hegység területére. Jelenleg a St. Francis nemzeti park közelében zakatoltak, felfelé egy enyhe lejtésű emelkedőn. Az égbolt vonat feletti része be volt borulva. A felhőtakaró a közeli erdő felett ért véget. Azon túl, látszólag derűs napra virradt a világ. Olyan kiszámíthatóan, szépen-lassan emelkedett ki a lombkoronák fölé az a narancssárga fénykorong, mintha a naprendszer egy amolyan felhúzható, spirálrugós játékszer lett volna. A Nap emelkedésével szimultán készülődött a rosszidő – miközben egyre világosodott a keleti horizont, egyre gyűltek a viharfelhők a sínek felett.
"Lehet, hogy tényleg esőhozó vagyok?" – gondolta Sasfióka, s ezzel a szájához vette a legutóbb eszegetett ananász konzervet. Miközben beleszürcsölt a zamatos gyümölcslébe, szemei a magasban gomolygó fellegeket vizsgálták. És épp ekkor bukkant fel az égen egy olyasféle jelenség, melyből sem ő, sem a felnőttek többsége nem látott előző példányt. Sőt, alig voltak a történelem során, kik elmondhatták magukról, hogy ilyesminek lehettek szemtanúi.
Egy meteorológiai – nem, csillagászati anomália volt az: egy úgynevezett bolida. Mint ágyúgolyó a csipkefüggönyt, úgy lyukasztotta át a grépfrút-vörös felhőzetet.
Ritka nagy meglepődésében, a gyerek kiejtette kezéből a konzervet – de kis híján saját magát is a vagonból. Másik kezével is belekapaszkodott a tolóajtó kallantyújába, és tátott szájjal figyelte a mennyekből érkezett tűzijátékot.
Egy atmoszféránkba lépett objektum volt, amely levegővel való súrlódás következtében rettenetes tűzzel fénylett, ámde látszólag lassan haladt, a messzisége miatt. Hullócsillagnál sokkal huzamosabban szelte át az eget, fényereje pedig majdhogynem felért a délidei Napéval.
Gigantikus tűzgömböt és hosszú fénycsóvát képzett. Az aranyló csóva jól kirajzolta az objektum röppályáját (mely majdnem nyílegyenes és szinte vízszintes volt), a tűzgömb viszont rejtélybe burkolta az objektum formáját, méretét, mivoltát.
Lehetett egy terepjáró méretű meteor. Lehetett egy léghajó méretű űrjármű. Egy dolog volt biztos róla: Esőhozó Sasfióka észrevette, hogy ez az enigmatikus bolida véletlenül pontosan az ő menetirányukban haladt, a vonattal párhuzamosan.
"Vajon csak megmártózik a felhőkben, aztán repült tovább, vissza ki? Vagy landolni fog nemsoká? – tűnődött a gyerek, ámulat és rémület kettős állapotában. – Talán... Talán ugyanoda tartunk?"
