Boogie-woogie falva inváziója

22) Templomi alagsor

- Vétkeztem, atyám! – amikor elhangzott ez Neirin Rowland szájából, nem gondolta, milyen veszélyes dominóláncot indíthat el az az első szó. Vallomása volt a szikra, ami mozgásba robbantotta azon eseménysort, mely végül perfektül kisiklatta ezt a pénteket.

Már május 24 volt, egy órával múlt éjfél. A teherautó üzemanyaga épphogy kitartott a parókiáig. A lelkészi hivatalon tartott városgyűlésre jöttek, ahol a gyülekezeti tagok sikeresen stabilizálták Fineman állapotát. Egy orvos szabóollóval műtötte ki hasából a sörét göbecseket, majd ideiglenes öltésekkel elvarrta. Ammons kisasszony kezein nem tudtak segíteni, de az orvos megígérte, hogy kezelés alá veszi, mihelyst lehetőség nyílik elautózni a korházig. Ennek előfeltétele egy kaniszter benzin volt, minek beszerzésére már elküldtek egy vállalkozószellemű fiatalembert.

Amíg várták, a többség nyugovóra tért a parókia gyűléstermében. Párnázott székeken meg néhány hálózsákban aludtak mind. E paplak magasabb alapzatú volt mint a mellette épült, protestáns templom, ennek köszönhetően maradt szárazon minden szobája.

Az önvédelmi gramofont elvivő Simonék nem találtak ide. Mivel itt nem volt lehetőség a lejátszásra (és mivel billentyűs hangszer csak az elárasztott templomban volt), csupán kulcsolt ajtók védték őket. Neirin végigkérdezte a nem túl sok jelenlévőt, de egyiküknél sem volt megosztható lőszer, vagy egyáltalán fegyver. Bármikor bekopoghattak az agymosottak, betörhettek a kalmárok, védelmük pedig csak a létszám volt. Igazán jól jött Isten közelsége.

A idős presbiter, Ephraim atya, az irodájába hívatta a láthatóan felzaklatott Rowlandot. A dolgozószoba bútorzata, szaga három-négy generációval korábbi időkre emlékeztetett. Egy karos gyertyatartó állt az íróasztal szélén, ez világította meg az asztal mögött és előtt ülő két férfit.

A hetvenes éveiben járó, pufók lelkész egy fekete, papi palástot meg egy nagyméretű szemüveget viselt. Ősz volt és a feje tetején kopasz. Akár a katolikus pap, úgy ez a lelkipásztor sem fogadta el a másik, nagyobbik templom lezuhant harangjáról szóló jóslatot. Ezért neki is megvolt a gyanúja, hogy a szemben ülő talán egy hazudozó, egy elmeháborodott, vagy mindkettő. Mégis, ámbár ő református volt, nem ellenezte a veterán azon kérését, hogy meggyónhasson.

Az íróasztal előtti karosszéken barna öltönyben és furdaló lelkiismerettel ült Neirin. A fojtogató bűnbánat miatt egy darabig szótlanul bámulta a perzsa szőnyeget. A némaság kellemetlenségén csak fokozott az, hogy Walter néha felkuruttyolt az ölbe tett cowboykalap karimáján, ezzel mintegy gúnyolva a gyónás komoly rítusát. Végül kimondta:

- Tisztelendő atyám, ez este húsz-harminc embert gyilkoltam le.

- Szent egek! Ezek szerint te voltál az a... Fegyver puffogtatás hallatszott a távolból.

- Igen, én voltam. Én tettem. Miattam lettek oda – hangszíne melankóliája nem hagyott kétséget az igazi, mély megbánás meglétét illetően.

- Azt hittük azokra a szörnyetegekre lövöldöznek.

- Bizonyos értelemben úgy volt. Azok az emberek már nem voltak tetteik urai. Az űrlények irányították őket, nehéz elmagyarázni...

- De mégis mi indokolta, hogy kioltsd az életüket, fiam? Nem lehetett volna, nem is tudom, egyszerűen futamodni előlük?

- Talán. Nem, igazából biztos vagyok benne, lett volna rá mód. De az indulatok, atyám... A rohadt ideg! Elkísért egész életemben. Apámtól örököltem, vagy inkább elkaptam, mint egy ragályos agybajt.