Boogie-woogie falva inváziója

18) Diurnális határőrség

Csütörtök 14:00 táján ominózus szél kezdett süvíteni, elseperve a reggel nyugodt szépidőjét. A Nap még kint volt, de már keringtek körülötte a leendő viharfelhők, mint keselyűk a remény teteme fölött.

"Ha visszatér az esőzés, a mi kis Boogie-woogie falvánknak annyi lesz – gondolta Rowland – de azt mi már nem fogjuk kivárni!"

Kalaptalanul pipázott a szélben, az elöntött utcán, a Fineman lakás kerítésének dőlve. Amíg szunyókált a három barátja meg Paulie, ő visszaállította a kidöntött kaput, megetette Waltert, aztán kitisztította és megolajozta mindhárom lőfegyverét. Azóta visszajött ki, hogy le is láncolja a kaput, illetve hogy megjutalmazza munkáját néhány slukk mérgezetlen dohánnyal. Az utcaajtó mellett ízlelgette a füstöt, jelen helyzetüket elemezve.

"Leforgott két nap, mióta megjelentek, de már menekülhetünk. A démon ki lett füstölve belőlem. A gyerek meglett. Rod is igazolta, hogy a dögök tényleg félnek a világosságtól... Csak keljenek fel, ma fogunk lelépni!"

A felhők között sugárzó törpecsillag fényétől hunyorítva járkáltatta tekintetét az utcán le s fel. Jóízűen pöfékelve figyelte a szomszéd házakat, azon furcsállkodva, hogy ma egyetlen lelket sem látott kikukkantani az ablakokon.

Egyszer csak riadtan felnyávogott egy macska, valahol a sarkon túl. A nyavalygásból vizet belélegző hörgés lett, majd hirtelen elhallgatott. Olyan hirtelen, mint akit elhallgattattak.

"Mi a fene?!" – Neirin számára máris vonzóbbá vált a kerítésen belüli zóna.

Indult volna belépni az udvarra, de már a legelső léptét megakadályozta valami. Olyan visszafogó érzet volt az egyik lábában, mintha vasgolyó lett volna a bokájához láncolva. Lenézett, s a látványtól majdhogynem elpattantak a szemeinek erei. A gumicsizmája köré csavarodott egy vastag, rücskös csáp, aztán úgy megszorította, mint egy hidraulikus satu.

Ijedtében elejtette a pipát és reflexesen pisztolyért nyúlt – csakhogy mindkét revolvere ott száradt egy emeleti asztalon a tisztítás óta. Mire kinyitotta az utcajtót, a lény kihúzta alóla a lábát. Ahogy a kilincsbe kapaszkodott, az űrkalmár becsapatta vele az ajtót, annyira megrántotta. Lecsúsztak az ujjai a kilincsről, és hassal esett a harminccentis sárlébe.

Egy másodpercre hangtalanná vált minden, és csak napfény által kápráztatott, barna folyadékon keresztül látta a világot. Levegőért kapdosva próbált felülni az aszfalton, de a lendülettől újból és újból visszadőlt hátra. Úgy elhúzta ez az életerős, fénytől nem félő példány, mint motorcsónak a vízisíelőt.

Ahogy a háton vontatott Rowland ki-kiemelte a fejét a vízből, csak az eget meg az utcán sorakozó fák koronáit látta; amikor előre nézett, csak a vehemens úszás keltette, habzó hullámzást. A gumicsizmák vadul rúgkapáltak, a cowboy veszetten fetrengett. Felült, visszaesett, alá-alámerül. A lény pedig csak úszott és úszott, mint aki pontosan tudta, hová viszi zsákmányát.

Már két utcával arrébb voltak, mikor a préda kiszemelte magának az egyik kitört, út szélére dőlt póznát. Belekapaszkodott annak áramtalan kábeleibe, s mint hínárba, úgy belegabalyodott. A lény nem tudta kirángatni belőle. Elengedte bokáját, rámászott a törzsére, és megmutatkozott rettentő termete. Csápvégtől a feje búbjáig négy méter hosszú lehetett, amiből csak az áttetsző, szerveket megmutató fej volt másfél.

Neirin immár elektromos vezetékek, telefon kábelek és tizenkét csáp hálójában vergődött. Légynek érezte magát, egy földönkívüli óriáspók csapdájában. A sáros víz minden irányba csapkodott, mígnem a lény szájközelbe kerítette a férfi fejét. Maximális terrorral nézett bele a bőségesen fogazott, egzotikus bűzű evőnyílásba.