Boogie-woogie falva inváziója

8) Az első agymosott

A kedd haladásával, a távolból hallható égzengésből nagyon is közeli lett. Késő délutánra már javából tombolt a rosszidő. Apokaliptikus szélvihar és égszakadás közepette gyűjtötték be a munkaeszközöket az erőmű építkezésén.

A fekete fellegek megkérdőjelezték, hogy fent volt-e még a Nap. A lezúduló víz fátylának köszönhetően már csak mesterséges fénnyel lehetett navigálni a duzzasztó gáton. A munkások zseblámpákkal vonultak a betonkolosszus hátán. A gát tetejébe zúzott, beépítés alatt lévő nyílástól sétáltak a vezérlőszoba felé, kerülgetve a kaotikusan leparkolt betonkeverő teherautókat.

Velük szemben, ellenkező irányba jött Alfred Clements, a katasztrófa-védelmi osztag vezetője. A főnök kissé röhejes kiszerelésben indult felmérni a beosztottak mai eredményeit. Élénksárga láthatósági mellényt vett az esőkabátra, a vízhatlan kapucni fölé pedig munkavédelmi sisakot, melynek fejlámpája épp jól jött. Gyorsléptekben haladt a felduzzasztott folyó felöli korlát mentén. Ez a fémkorlát is vadonatúj volt, ma rögzítették. Ezért lehetett az, hogy ily lelkesen simogatta le róla az esőcseppeket, olyasféle arckifejezéssel, mint aki saját érdemeként elégedett a másik munkájában.

Mellényének fényvisszaverő csíkjai tükrözték a közeledő zseblámpák nyalábjait. Vigyoraikat rejtve sétáltak el mellette a beosztottak. Csak bólintottak; a köszönés nem hallatszott volna az okán zajától. Hiába a vihar, egyszerűen nem élné túl, ha nem nézné meg ma is, hogy mire haladtak, gondolták.

A szomszéd megyéből érkezett csapat nem tisztelte a falkavezért. Köreikben nyílt titok volt, hogy Alfred Clements egy gátlástalan sikkasztó. Önmagának azzal racionalizálta a pénzforgatási manővereit, hogy mivel egy intézménynek dolgozott, ezért ő nem ártatlan, civil ügyfeleket lopott meg, csak a kormányt. Saját fizetése kipótolásához annyit kellett tennie, hogy költségesebbnek könyveltette el a renoválási nyersanyagokat, mint amennyiért beszerezték azokat. A maradékon osztozkodott a szintén korrupt titkárjával.

Úgy hitte, csak ők ketten tudnak erről. Ezért is volt annyira feszült a múlt héten, mikor még hemzsegett a sajtó Springville-ben. Paranoiás volt, hogy az alapos újságírók az ő piszkos titkaira is fényt deríthetnek. De végül úgy hagyták el a kisvárost, hogy az incidens körüli összes titok a mélyben maradt. (A meteorral érkezettek is.)

A köztudat konklúziója az volt, hogy ha meg is maradt bármi abból a Földre pottyant űrsziklából, már a folyó fenekén lehetett. És senki nem vélte eléggé jelentősnek, hogy megkíséreljék felkutatni. (Hanyagság, hanyagság, végzetes hanyagság!)

Clements megállt a félig betömött nyílás szélén. Balra pillantva, épphogy látta a zivatar vízfátylán keresztül Boogie-woogie falva esti fényeit, melyeket a lábai alatti erőmű energizált. Jobbra pedig vadul hullámzott a felduzzasztott víztömeg.

Már egyedül volt. Csak ő és Zeusz dühe. Erős szél lobogtatta az esőkabátját. Lenézett a vihar előtt öntött, de még kötetlen betonrétegre. Zuhanó cseppek által lövöldözött, apró kráterek sokasága rondította a folyékony beton felszínét. Egy gyönyörű villám felszikrázta a góré akaratát, arra ösztönözve, hogy már ma lemenjen, közelebbről megvizsgálni, hogy meg tud-e kötni a cucc ilyen esőzés mellett.

Lemászott a létrán. Mihelyst letette talpait a betonozás megkötött részére, a szeme sarkából észrevett valamit a felduzzasztott folyóban. Mintha felvillant volna egy fény a vízben.

"Villám? Vagy a sisakom lámpája? Azt tükrözte a víz?"

Közelebb lépett a gát pereméhez. Itt már nem volt korlát. Az orkán szinte óceáni hullámokat gerjesztett a folyó eme mélyített, széles szakaszán. Letérdelt az építmény legszélére, és belebámult a mindössze másfél méterrel lentebb kezdődő vízbe. Lekapcsolta a sisakja lámpáját, arra számítva, hogy utána nem marad más, csak a vaksötét folyadék, illetve annak nyugtalanító hullámzása.

De volt egyéb: kígyózó mozgással úszkáló, halovány fényforrások. Nyolc-kilenc darab, formátlanul homályos fényfolt. Méteres hosszúságúak lehettek, és négy-öt méterrel a felszín alatt bolyongtak.

"Biolumineszcencia!" – gondolta Fred, vérfagyasztó iszonnyal.

Ez a szakkifejezés lehetett az utolsó tiszta gondolata. Ezt követően már csak arra sem volt alkalma, hogy visszakapcsolja a fejlámpát. Mert még előtte kiugrott a vízből egy piciny furcsaság. Tapintása nyálkás és hideg volt. Rettenetes irammal felkúszott Clements karján, és bebújt az egyik orrnyílásán. Ordítani akart, ámde érezte, hogy megnémult.

"A vezérlőőőszooobaaa... – visszhangzott a gondolatvilágában, lassultan és torzultan. – Az ügyeleeeteees orvooos... Segítséééget keeell kééérneeem!"

Bármi is mászott az orrüregébe, rögtön bevégezte a dolgát. A főnök olyat érzett, mintha egy szempillantás alatt lerészegedett volna, vagy kábítószer uralkodott el rajta, vagy cerebrális hipoxia állapotába esett, vagy inkább mindhárom egyben és még több, még rosszabb.

Tíz percnek élte meg azt a néhány másodpercet, míg felmászott a létrán. Érezte, hogy az agya kiadja az utasítást a testének, hogy szaladjon, de a lábai nem hallgattak rá. Könnyed léptekben indult el a gát hátán, mintha nem is lett volna sürgős tennivalója.

"Miii törtéééniiik veeeleeem?!" – küszködött a belső hangja, miközben a teste teljesen abbahagyta az engedelmeskedést.

A test után az elme is a behatoló irányítása alá került. A gondtalanul sétáló Fred Clements arcáról törlődött minden érzelem, és a szemei mögött működő tudatban átértékelődött a jelen helyzet. Rájött, hogy nem is orvos az, amire itt szükség van.

"Dinamit! – gondoltatta vele az orrába fészkelt potyautas. – A kontrollált robbantásokhoz használt TNT... Mindig van nálunk."

A főnök elvesztette józan esze legutolsó foszlányát. Benyitott a vezérlőszobába, és úgy biccentett az eső elől begyűlt munkásoknak, mintha nem is olyasmire készült volna, ami mindannyiuk életét veszélyeztetné. Szó nélkül elvonult a kis raktárba, ahová bepakolták a felszereléseiket. Miután feltűnően sokat ült odabent, az egyik beosztott bekopogott.

- Főnök, esetleg segítsünk valamib... – kérdését félbeszakította a kicsapódó ajtó.

A bedilizett Fred az útjában álló beosztottat fellökve rohant ki a raktárból, majd tovább az esőbe. Mindenkinek feltűnt a hasa köré tekert ragasztószalag meg az az által csomóra fogott dinamit rudak, de egyikük sem értette, mennyire hiábavaló lenne utána eredni. Az ellenkező irányba kellett volna meneküljenek, ők mégis inkább megpróbálták megállítani.

Alfred célba vette a javítás alatt lévő, tátongó nyílást. Az összes egyéb jelenlévő pánikosan futott és kiáltozott utána. Mint esőköpenybe bugyolált olimpikonok, úgy sprinteltek végig a gát hátán. A létrát hagyva, a főnök egyszerűen beleugrott a kötetlen beton kellős közepébe. A többiek még annyit sem sikerült kimondjanak, hogy Ez totál bekattant!, mire el is követte a szörnytettet. Az apokalipszis előhírnökeként szolgáló zivatar alatt, betonban süllyedezve, higgadtan elővette a hordozható detonátort, és aktiválta.

Az agymosott Alfred Clements törzse körül sorakozó TNT rudak egyszerre detonáltak. A gát teteje szétrobbant, s azzal együtt a merénylet összes szemtanúja. Megrepedezett az egész betonkolosszus, majd középmagasságig kiszakította a víztömeg súlya. Az építmény mélyébe telepített vízturbinák strapára mentek a rájuk zúduló törmelék alatt. A kiürült vezérlőszobában kialudtak a fények, miközben megindult a második, gigászi áradás.

Ami eddig ellátta villannyal Boogie-woogie falvát, most ismét készült elönteni – vízzel meg azon titokzatos fények termelőivel.