Boogie-woogie falva inváziója

16) Szürreális hadakozás

Mire megérkeztek az újonnan kijelölt Choctaw területre, kitavaszodott.

Kizárólag egymás meg egy ásó társaságában, Neirin és a befont copfú asszony egy kisebb domb csúcsán álltak. Bár nem is volt e domb annyira kicsi, ha figyelembe vesszük, hogy mesterséges volt és primitív szerszámokkal készült, réges-rég. Egy Mound Builder kultúra építette egy évezrede, ha nem kettő.

Észak-Amerika több prekolumbiánus civilizációja gyakorolta ezt a hagyományt, az aztékokhoz hasonló ősei a későbbi, közismert indiánoknak. Ki-kiemelték a préri földjét a csillagok felé. Az így létrehozott dombokba néha beletemették halottaikat.

- Áss! – tanácsolta a látnoknő a leendő cowboynak.

- Mit rejt? – érdeklődött, hátha a válasz megadja a kellő elszántságot a tisztázatlan feladathoz.

- Az eljövendőt... Csak áss!

* * *

Mire végzett Rowland az ősrégi temetkezési hely kézi exkaválásával, leforgott egy század. 1966 volt, és e régiót már Oklahomának hívták.

Az ásó végre célba talált. Elérte egy mélyen betemetett ház tetőzetét. A háztető cserepe betört, a mumifikálódott Neirin beesett a padlásra. Feltápászkodott a pad padlójáról, aztán – mint aki úgy belejött az elmúlt 135 év alatt, hogy meg sem tudja állítani magát – belenyomta az ásó élét a padló deszkáiba, és keresztül ásott azon is. A földszint plafonjába fúrt lyukon kikukkantva, meglátta, amit keresett.

Egy szegényes családi otthon nappalijába nézett be. Egy asztal két végén ült egy anya és apa, középül pedig az egyszülött gyermekük, egy babaszékben. Látszólag fiú volt és egyértelműen egyesztendős. Erről tanúskodott az egyetlen gyertya a tortán. Ez lehetett az első születésnapja (és egyben az utolsó, amit a vérszerinti szüleivel ünnepelhet).

Mindkét szülő kisétált a nappaliból, magára hagyva a gyermeket. Ez önmagában nem lett volna nagy felelőtlenség. Csakhogy a gyertyát is égve hagyták. Pár perc elteltével, az odafentről szemlélő Neirin már ordítva próbálta riasztani őket, vagy legalább átterelni a gyermek érdeklődését valami kevésbé életveszélyesre:

- JÖJJENEK! JÖJJENEK MÁR! IDE NÉZZ, KÖLYÖK, ITT VAGYOK!

Semelyikük sem hallotta. Ő pedig nem találta a padlásfeljárót. Így nem volt egyéb lehetősége, mint végignézni: a csecsemő egy papírszalvétát tartott a gyertyaláng fölé. A tűz kezdetben tetszésére volt, megbabonázta. Mikor a pici ujjai megérezték a kellemetlen hőhatást, az abroszra lökte a még égő szalvétát. Aztán a következőt, majd a következőt. A begyúlt asztalterítő megint csak tetszett gyermeki elméjének. A színpompázó látvány arra bátorította, hogy a karnyújtásnyira lévő csipkefüggönyt is odahúzza, hátha az is ily pompás fényjátékot teremt.

- NE TEDD! – jött a padlásról. – NE TEDD, UMBACHI! ÁRVA LESZEL!

Hogy is lehetett volna elég hangereje a korszakokig áskáló, aszalódott élőhalottnak? Minden figyelmeztetése hiábavaló volt. A sötétítő is belobbant, a függönytartó fája újabb adag üzemanyagot adott, a nappalit telítettségig töltötte a füst. Már a plafonba fúrt lukon is felszivárgott, a padlás múmiáját is megköhögtette.

A torkát maró, meleg gázok hatására, a gyerek ellökte magát az asztaltól, ezzel felborítva a babaszéket. A fuldoklástól ő nem tudott sírni, a szülei pedig már nem láttak semmit a tömény füsttől, mire benyitottak.