A 70-es évek Arkansas államában, egy meteor által kiszakított duzzasztó gát árvizet okoz egy erdei kisvárosban. A tánczenéről híres várost megtöltő vízben idővel felbukkannak az űrsziklával érkezett rémségek. Totális borzadály időszaka köszönt be a...
Kedd estére kihasadt a Pokol mennyezete, s felszínre másztak a démonok. Mrs. Meredith azonban ennek csak az első felével volt tisztában. Számára is kínosan egyértelmű volt, hogy már megint egy francos árvíz alá került a város, de nem tudta, mennyivel veszélyesebb volt ez, mint az előző. A legcifrább babonás képzelgésében sem feltételezte volna, hogy mi várja odakint.
Csupán fokozatilag vélte rosszabbnak ezt az áradást – látta, érezte, hogy a hömpölygő víz ezúttal kicsivel túlért a térdein, mikor kilépett az elöntött háza bejáratán. Csúnyán meglepődött, mikor rájött, hogy ez kategorikusan különb volt.
A késői hatvanas éveiben járó asszony a férjére hagyta a lakásuk elbarikádozását. Ő inkább már most elindult a városháza felé, hogy összevesszen minden hivatalnokkal, és magyarázatot követeljen arra, hogy mégis miért vették el az áramot.
Az órákkal ezelőtti vihar ekkorra átalakult tolerálható esővé. Mrs. Meredith esernyővel meg egy alatta tartott olajlámpával vánszorgott a hideg vízben. Egy válltáskát is hozott magával, leginkább csak azért, hogy legyen mivel elverje a hivatalnokokat. Szerette volna, ha a hírnevéhez passzoló jármű (egy boszorkányi repülő seprű) könnyített volna az útján. De segítette haladását ebben a magas vízszintű, félerős sodrású áradásban az, hogy folyásirányban ment. Az ő otthonánál alacsonyabban feküdt Springville-ben a polgármesteri hivatal. Útba esett a park is, mely ugyanannyira vaksötét volt, mint a város egésze.
Amint becammogott a parkba, és a lángoló kanóc pislákoló fénye bevilágította a magas fákat, átjárta a borzadály. Az őt körülvevő fatörzsek egyikén kapaszkodott egy olyan lény, amilyet még fantáziadús filmekben sem látott.
Egy fejlábú furcsaság volt az, egy mitológiából kipattant rémség. Elnyújtott feje nagyjából egy méter hosszú volt, az abból kinőtt, tizenkét csáp pedig két-két méteresek lehettek. Medúza szerű volt, de mégsem éppen; polip szerű, de mégsem; kalmár szerű, de mégsem. Átlátszó bőre és izomzata volt, ami mögött láthatóak voltak a belső szervei. Bensőségei nem hasonlítottak semmire, amit a földi anatómia könyvekben látni. Igaz volt ez a külsőkre is, például arra a két tucat szemre, melyek gyöngyfűzérként vonták körbe a fejet. Hirtelen mind kinyílott.
Mrs. Meredith ijedtében elejtette a lámpást. Annak fénye kimúlt az árvízben, de így is maradt egy kevés világosság a parkban. Ugyanis a felébresztett szörnyeteg kültakaró sejteiben belindultak azon biokémiai reakciók, melyekkel képes volt kedve szerint fényt termelni, kommunikálni. Nem mintha szándékolt volna mondani bármit is a vasorrú bábának. Azért kapcsolta fel az organikus világítást, hogy jobban lássa az álma megzavaróját, miközben levadássza.
Iszonyatos sebességgel kúszott le a fáról, aztán fel Mrs. Meredith lábain, törzsén. Hamar lebirkózta a sárlébe, mialatt az asszony megérezte a lény súlyát és erejét. Vastag, nyálkás csápjait a préda feje köré hurkolta, hogy megszakítsa sikoltását. A maradék karjaival pedig úgy rátekeredett a víz alá merült testre, mint egy piton, aki többet akart, mint puszta táplálkozás.
Szándékosan a vízfelszín felett tartotta az asszony fejét. Odanyomta saját, hűvös tapintású fejét a nő arcához, hogy egészen közelről nézzen bele a szemeibe. Ahogy a kihalt, bizarr pupillájú látószervek farkasszemet néztek vele, Mrs. Meredith elájult a félelemtől.
A lény tovább tanulmányozta, majd levonta a konklúziót. Bár ezelőtt sosem látott embert, értette az áldozata idős korát. Számításai azon eredményre jutottak, hogy jobb, ha ezt a példányt nem használja. Azon kölcsönhatás helyett, amit a legmélyebb ösztönei diktáltak, egyszerűen vízbe fojtotta Mrs. Meredith-et. Biztos talál nemsokára megfelelőbb alanyt az agymosásra, gondolta a lény.
* * *
Rodék a ház ablakainak a felét sem sikerült beüvegezzék, mire meghallották a robbanást és elment az áram. Mostanra visszasüllyedt a totális rendetlenség állapotába minden, amin az elmúlt kilenc napon dolgoztak. De épp volt nagyobb bajuk, minthogy a rumlin bosszankodjanak.
Mind a négyen az utcára néző, újraüvegezett ablakon bámultak ki, ki az áramszünetes esőbe. A két férfi egy-egy elemlámpával világított ki az ablakon. A két fénynyaláb a kapun túli villanypóznán összpontosult. Épp másztak felfelé rajta.
- Mik azok?! – kérdezte Sasfióka, rémültebben, mint életében valaha.
- Ilyeneket láttam, ilyeneket! Egy víziómban, két éve! – állította Neirin, ő maga is hitetlenkedve az egészen.
- Bármik is azok – mondta Roderick, nagyot nyelve – a duzzasztóból hozhatta őket az ár!
- A bolida! A meteorral jöhettek – tette hozzá Aretha.
A tanár úr lakásával szemben, az út túloldalán kúszott fölfelé a faoszlopon három darab, radiálisan szimmetrikus testfelépítésű organizmus. Mindegyiknek körülbelül egyméteres feje volt. Csápjaik hosszát nem lehetett megítélni; azok úgy összefonódtak egymással az izgatott mászás során, hogy azt sem lehetett látni, melyik melyiké.
Mire az első három felért a villanypózna legtetejére, kibújt a barna léből még kettő. Miután ők is megmászták az oszlopot, felszínre jött még néhány, hasonló méretű példány, hogy csatlakozzanak a pózna tetején növekvő gumóhoz.
- Céltudatosnak tűnnek! – állapította meg Roderick, torkában lüktető szívvel.
- Istenem, mire készülnek?! – szörnyülködött a látottakon Aretha.
Nagy hévvel gyülekeztek. Ahogy a több mázsányi, élő zselatin egy golyóvá csomósodott a faoszlop tetején, úgy nézett ki, mint a világ legundorítóbb nyalókája. Amikor úgy vélték, elegen vannak, az összes lény elkezdett enyhe biofénnyel pulzálni, és erősteljes mozdulatokkal vergődni. A pózna lengésbe kezdett, a fa ropogásba.
Mire a szemtanúk felfogták, hogy mit művelnek ezek az együttműködő szörnyek, a villanyoszlop már a vízben feküdt. Letekeredtek róla, és indultak a következő felé.
Nem az áramellátást próbálták megszüntetni (értették, hogy azt már megoldotta az a pici fajtársuk, aki kiszabadította őket a gát mögül). A telekommunikációt akarták szabotálni. 1974-ben ez csakis vezetékes telefonokat jelentett.
A kidöntött oszlopokról leszakadtak a telefon kábelek, és ezzel elvágták a kapcsolatot Arkansas bármelyik másik városával. Az Állami Katasztrófa Védelem pedig abban a hitben élt, hogy a kiküldött osztag még néhány hétig folytatja az erőmű renoválását.
A külvilág szempontjából Boogie-woogie falván minden a legnagyobb rendben volt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
