Boogie-woogie falva inváziója

15) A könnyek ösvénye

A látnok spiritusza "felült" az ágyon, majd "hátranézett", elcsodálkozva az élő anyagon, amiből kiszállott.

Testen kívüli élmény! – gondolta, miközben fellebegett a gyertyafényes háló mennyezetéig, lefelé tekintve.

Az eszméletlen cowboy arca oly bőségesen verejtékezett, mintha a fejét belülről perzselték volna bélyegzővasakkal az odabent lakó démonok. Tüdeje automata üzemmódban hiperventillált, akár egy komás betegé, aki álmában épp az életéért fut. Bár a test javarészt leparalizált, kezei úgy reszkettek a lepedőn, mint a súlyos elvonásban lévő alkoholistáé.

A léleknek könnyebb volt, egyelőre. Lényének megfoghatatlan eszenciája levetkezte eme zoológiai jelmezt, melybe belepólyálta az anyatermészet. A szellem kilépett az organikus járművéből, és elröpdösött az éterben. Neirin Rowland már nem ember formájában töltötte ki a teret. Tudata kiterjedt a környezete minden köbnanométerébe, érzékszervektől függetlenül észlelve azt; nem mozogva benne, hanem a figyelmének terelgetésével váltogatva, hogy a közvetlen világ mely tartalmai tudatosulnak benne.

Amikor elméjének fókuszpontja "elrepült" a pipát tartó Rod mellett, ő nem láthatta, mégis kifejezte bűntudatát. A fantom tompán, visszhangzóan hallotta: Nem kellett volna asszisztáljak ebben! Ó, egek, miért mentem bele?!

A feszítővasat szorongató Aretha mellett elhaladva, a lány aggodalmát is regisztrálta: Normális az ilyen erős légzés? Talán túladagolt? Esetleg a parazita... Hogyan hívunk segítséget, ha nagy a gond?!

Az amorf fantom egy pillanatra belegondolt eme bajos eshetőségbe: Lehet, tényleg halálomon vagyok? Nem lesz, mibe visszaszálljak, nemsokára? Hamar elengedte a gondolatot, pont oly könnyedén, mint őt a teste. Per pillanat más prioritása volt, haladnia kellett. Valami magyarázaton túli, isteni sugallat éreztette vele, hogy ki kellett merészkedjen az erdőbe.

A hálószoba bejáratán kilevitálva, a lépcső helyett egy falat vett célba. A falon átlebegve, leereszkedett az elöntött hátsó udvarig. Az éjszakai esőben repült be a vaksötét farengetegbe. Egy kisebb lejtőn haladt felfelé, eleget ahhoz, hogy ismét vízszint felett lássa az avaros talajt. Onnantól pedig az ágakról leselkedő baglyok útbaigazítását követte:

- Uhú, uhú. A négy irányba ágazó ösvény harmadikját válaszd, látó!

Arra ment, majd kapott egy másik bagolytól egy másik tanácsot:

- Az őzetetőnél jobbra menj, ne balra! Uhú. És jegyezd meg, nem minden madár, mi csiripel!

Túlhaladva az etetőn, egy magaslesen meg egy dagonyázón – ahol az álmatlan vaddisznók ugyanúgy nem észlelték jelenlétét, mint Rodék – találkozott a harmadik útikalauzzal:

- Le kell térned a járt útról, Neirin. Nemsoká elérsz egy kidőlt fenyőig, ami a túloldali fának támaszkodva hidalja át e sokat taposott ösvényt. A támasztó fa oldalán lépj le az útról, s a kidőlt fával egyvonalban haladj a lehullott levelek takaróján! Midőn rátalálsz a tisztásra, ne próbálj futamodni! Sőt, ne is akarj! Az a vesztedet is jelentheti.

Amint kiért a tisztásra, melyet örökzöldek fogtak körbe minden irányból, nyílott egy keskeny rés a könnyező felhőzetben. A résen kikandikált a Hold, természetes reflektorként vetítve egy koncentrált fénynyalábot a tisztás közepére. Erre rögtön landolt itt tizenegy darab, patyolattiszta tollazatú gólya. A gázlómadarak tollairól lepergő esővizet csillogtatta az ezüst holdvilág.

Ők nem beszéltek; mutatták, mit kell tegyen az érkezett. Egyfajta kifutópályát rajzoltak ki neki. Öt gólya a bal oldalon sorakozott, hat a jobbon. Mind a cowboy szellemére néztek és szárnyaikkal tessékelték. Rowland tekintete végigszaladt a madarak közötti folyósón, de ő maga már nem mert így tenni. Ugyanis amire rámutattak azok a szárnyak, az egyértelműen több volt, mint puszta tócsa.