Boogie-woogie falva inváziója

14) Tisztítótűz

Erőteljes kopogtatás hallatszott a Fineman lakás bejárati ajtaján. Már két órával múlt éjfél, mégsem volt egyetlen alvó lélek ezen házszám alatt. Roderick gyertyával a kezében sietett a bejárat melletti, újraüvegezett ablakhoz. Kipillantott rajta, és megkönnyebbülve konstatálta, hogy Rowland érkezett vissza (legalábbis hasonlított rá).

Beengedte. Rá sem kérdett, miért volt lila vérrel összefröcskölve. Még vissza sem csukták az ajtót, már kezdődött is a rosszhírek cseréje, az előszoba telefonos asztalkája mellett.

- Nagy baj van, Neirin! Nem találjuk a gyereket!

Kikapcsolta a kalaplámpát, hogy spóroljon az elemmel, majd nemtörődöm hangnemben válaszolt.

- Nagy a baj odakint, az utcákon is, bizony. Hemzsegnek az űrkalmárok szerte a városban.

E feleletet követően a cowboy csak várta, hogy a tanár is reagáljon az ő rosszhírére. Rodnak már ekkor feltűnt, hogy valami megváltozott a másikban. – "Hogyhogy hidegen hagyja a fiú eltűnte?"

- Hogy tudtad lehagyni őket?

- Ó, nem, nem! Én aztán nem menekültem – büszkén felmutatva a 357-es revolvert. – Elbántam minddel.

"Egy kivételével" – gondoltatta vele az orrüregében tanyázó példány. Érezte Rowland, hogy nem ő maga komponálta a fejében elhangzó hozzáfűzést, de ez most nem sokkolta. Ahhoz már túlságosan eluralkodott rajta egyfajta kábulat. Elnyomta az intruzív gondolatot, majd átterelte tekintetét a professzor nadrágszíjára. Látván, hogy nem lógott az oldalán a kölcsönadott hatlövetű, eltöprengett.

- Ezek szerint hatásosak ellenük a lőfegyvereink! – mondta Fineman, nyugtalanul. – Örülök, hogy átvészelted az utat, és jó, hogy már itt vagy, mert órák óta keressük Umb-

- Talán Arethánál van a Smith&Wesson? – vágott a szavába, gyanús mimikával várva a választ. A pislákoló gyertyaláng forró árnyalatai táncoltak az egyre ijesztőbb képén.

- Nála. Magával vitte. Nemrég ment ki harmadjára az erdőbe, a fiút keresni. Kétszer vele mentem, aztán próbáltam és próbáltam lebeszélni, de kitépte magát a karjaim közül. Kirohant, hogy még egyszer kockára tegye az életét. Én inkább megvártam, míg hozol másik fegyvert – szégyen és bizalmatlanság vegyült a tanár úr arcán.

- Nos, igen, fegyverek – leeresztette a 357-est, de nem dugta vissza a tokjába. Sántítva elindult a beltéri árvízben, és témát váltott. – Gyere a nappaliba, Roderick! Hozd azt a gyertyát, és keríts elő nekem egy üveg bourbont!

- De hát... – a kérést furcsállva szünetelt, nem indulva utána. – Neirin, segítenünk kell nekik! Bármit is éltél át odakint, még nem kezdhetsz italozásba!

Indulatosan visszafordult, és olyan közel lépett Rodhoz, hogy a kalapkarima éle elérte a homlokát. Tőle eddig sosem látott ingerültséggel nézett a megilletődött tanár szemébe, Mariana-árok mélyen. A kihasadt szemöldökű fegyverforgató arcán lila vércseppek száradtak. A bal keze ökölbe volt szorítva, a jobb a markolat köré.

- Semmi nem történt odakint, ami ne lett volna tetszésemre. És nem csak én fogok inni. Meg kell vitassunk valamit mi ketten. GYERE, ÉS ELŐ AZ ITALT!

Az ordítással mindkét férfi pulzusa emelkedett – a cowboyé a plafonig, a professzoré a sztratoszféráig – de mindketten mozdulatlanok maradtak. Szinte szagolni lehetett a haragot és félelmet ebben a nyirkos homályban. A tanár úr nem találta a megfelelő mondandót, mégis nyitva tartotta a száját, hogy utat engedjen a felerősödött légzésének. Megfogalmazódott benne, hogy Biztos, ismerem ezt az embert?, mielőtt kizökkentette őket a feszült farkasszemből a hátsó ajtó nyitása.