Boogie-woogie falva inváziója

6) Ökölcsapás tornádó

Kicsivel délidő után, Springville polgármesteri hivatala már dugig volt a lakossággal. A városháza magas alapzaton állt, de amit nem hozott be az áradás, azt becsatangolták a polgárok. Sáros vízzel megtelt cipőkben nyüzsögtek az irodákban és folyosókon, egyre türelmetlenebbül.

Sokan azzal a kérelemmel jöttek, hogy jövő hétre városszerte szabadságot adjanak a munkahelyek, hogy ráérjenek orvosolni az otthonaikban okozott károkat. Volt, aki azon javaslatát jött bedobni, hogy már ma le kellene adni a rendelést, hogy a szomszédos városok mihamarabb beszállítsanak elég síküveget ahhoz, hogy pótolni lehessen a lökéshullám által betört, rengeteg ablakot. Mások pedig amiatt akartak panaszt tenni, hogy a pincéiket megtöltő víz áramütés-veszélyes lehet, de sehogy sem tudnak villanyszerelőhöz jutni, mivel a krízis minden helyi szakembert elhalmozott munkával.

Ez utóbbi csoportba tartozott Roderick és Aretha. Ők is sorban álltak, az ódivatú városháza várótermében. A hanyagul felsepert üvegtörmelék apró szilánkjait morzsolták a cipőtalpak. A betört ablakokon behallatszott a kinti csepergés, s enyhén süvített a huzat. Rodék már másfél órája várták, hogy sorra jussanak, mikor meghallották maguk mögül:

- UTAT! MONDOM, UTAAAT! – hangosan, mégis sürgősség mentes hangnemben szólt rá a sorra az azon áttolakodó férfi.

Mikor hátra fordult a zenészlány meg a fizikatanár, már a közvetlenül mögöttük állót lökte el az útból a tiszteletlenkedő és társa. Charlie és Paulie volt az, a környék két kezelhetetlenje.

Charlie egy nagydarab, középkorú férfi volt, hosszú, szőke hajjal és szakállal; egy helyi kocsma és panzió tulajdonosa volt. A baseball sapkás, vaskos Paulie, fiatal kora ellenére még hosszabbra hagyta fekete szakállát; ő a bártulaj verőlegénye volt. Állami kártérítést jöttek kikövetelni, azon érvvel, hogy katasztrófa-helyzetben nem lehet szórakozóhelyből megélni.

- El az útból, barátocskám! – köpte az utasítást Roderick képébe Charlie, túlságosan közelről.

Rod és Aretha be lettek szorítva egy ajtó előtt álló sor meg eme termetes barbár közé. A tanár úr sem a helyüket nem adta át, sem a farkasszemet nem szakította meg. Zavarkeltés elkerülése végett, a fogai közt eresztette ki a válaszát, halkan, de haragosan:

- Vegyen vissza ebből, uram, mert ígérem, nem állok jót magamért! – a bártulaj úgy bámulta, mint aki csak önmaga szórakoztatásáért hagyta, hogy végigmondja. – Igazán nem kellene így kellemetlenkedni... Főleg a hölgy előtt, nem gondolja?!

Fineman nem hiába utalt a lányra. Ismerte Charlie és Aretha rövid, de ocsmány múltját. Tudta, miként bánt vele a bártulaj, mikor a lány még a kocsma felett bérelhető szobákban éldegélt. Elsírta a professzornak azokat az időket, amikor Charlie állandó szexuális nyomulással zaklatta, és a bérleti díj emelésével büntette, amiért ő nem engedett a közeledésnek.

- Hölgy?! – felelte gúnyosan. – Sosem hallottam ezt a szót az ő fajtájára pazarolva...

Ekkor egy szőrös kézfejű, vastag ujjú, belevaló brooklyni mancs akkora pofont kevert le Charlie-nak, hogy az csaknem kibillent az egyensúlyból. Ahol a szakálla véget ért, ott kezdődött Rod tenyerének piros nyoma. Egy másodpercig bambán meglepett pofával bámulta a felképelőjét, mielőtt visszavágott. Mivel most köztiszteletű személlyel volt dolga, nem ütlegeléssel reagált, még nem. Egyszerűen megragadta a zakógallérját, a falnak szögezte a tanár urat, és az arcába vicsorítva kezdte sorolni a fenyegetéseket.

A váróterembe gyömöszölt, három tucat polgár mind elszörnyülködött. Arethának volt alkalma kiismerni Charlie természetét, ezért tudta, hogy jobb ha ő meg sem próbál cselekedni vagy egyáltalán odaszólni.