Boogie-woogie falva inváziója

7) Zuhanó bronzharang

Leforgott kilenc nap. Már a következő hét keddje volt, 1974. május 21.

Umbachi már az első napon megszerette új otthonát. Ezelőtt sosem tartózkodott ilyen pazar, régimódian ízléses lakásban, mint Mr. Finemané. Arethával osztozkodott a vendégszobán. Őt még a tanár úrnál is jobban megkedvelte. Ők is nyíltan kedvelték a gyereket, amellett, hogy megadták az ildomos törődést. Sasfióka egyiket sem tapasztalta korábban.

Neirin az összebarátkozás óta minden nap átjárogatott segíteni. Ráfért a renoválás e tanári lakra. Alapzata nem volt magas, és az utcája lejtési szöge sem volt meredek. Napokig mosta a sárlé, amíg folyómeder szerepet öltött az alacsony hegyvidék két csúcsa közötti Springville. De már majdnem egy hete száradt. Az árvíz abbamaradt. Boogie-woogie falva leapadt.

A szomszéd megyéből kiküldött katasztrófa-védelmi osztag a múlt hét közepére sikerült elfojtsa az áradás utánpótlását. Bebetonozták a erőmű gát alsó felének repedéseit. A munkálatok javarésze azonban még hátra volt. A gát felső részébe lyukasztott, óriási nyílás beépítésén dolgoztak. És az idővel versenyeztek: az időjárás előrejelzés jelentős csapadékot jósolt a következő napokra. A duzzasztó vízszintjének növekedésétől tartottak.

Roderick háza táján is jól haladt a javítás. Alagsor kiürítve, földszinti szobák kimeszelve, bútorzat visszahelyezve, kimosott szőnyegek leterítve. Sok könyv a padláson lett drótokra aggatva, hátha úgy kiszáradnak. Az udvarról is eltakarították a víz után maradt hulladékot. Majdnem teljesen visszaállt a rend.

A rendelés szerinti méretekre vágott üveglapok tegnap érkeztek meg. Az udvaron álltak, több raklapon. A két férfi épp az ideglenesen rögzített deszkákat bontották le a külső ablakkeretekről. Mára volt tervben újraüvegezni az egész házat. És úgy tűnt, jobb ha sietnek ezzel. Vihar készülődött.

Mennydörgések mély moraja szaladt végig a délelőtti égbolton. Szinte érezni lehetett a troposzféra méretét, ahogy a levegő továbbította azt a rettentő remegés odafentről, fellegektől dobhártyákig.

- Fenséges! – suttogta Aretha, fülelve.

A Fineman lakás hátsó udvarában időztek ketten, Umbachival. A kicsi terasz komótos lócáján ültek, egy erkély alatt. Dús kert terült el előttük. A szellő idáig szállította a közeli erdő nedves avarillatát.

Megint dörgött. Mintha Isten köhögött volna, oly erőteljes volt eme égi zaj.

- Félek! – mondta a mellette ülő Sasfióka.

- Nem vagyunk veszélyben, Umbachi. A tanár urat is megkérdezheted. Elmondaná, hogy a dörgés csak hanghullám, a villám pedig nagyon válogatós abban, hogy hová csap. Nagyon kicsi rá az esély, hogy épp e szép kertet választaná.

- Kicsi esély?

- Mondok egy hasonlót: egy marék búzával próbálsz megdobni egy szúnyogot, ami egy zárt térben, egy szobában repdes. A búzaszemek aprók, de sok van belőlük. Ámde a célpont is pici, és mozog. Eltalálnád?

- Hmm... Nem hiszem.

- Látod, ezt jelenti a csekély esély. Bár a villámlás nem ritka dolog. Fineman úr egyszer azt mondta, hogy a Földön minden másodpercben negyvenöt villámcsapás történik.

- Negyvenöt emberbe csap bele?

- Nehem – elnevette magát – legalábbis kétlem, hogy úgy értette volna... Annyiszor érnek talajt, fákat, villámhárítót. De valóban, néha embereket is.