Szeszélyes szerelem

‹‹‹Twenty›››

Úgy dobogott a szíve, mintha épp előbb lett volna pillanatokra attól, hogy egy gurkó jól fejen találja, és aztán eszméletét vesztve zuhanjon le vagy húsz méternyi magasságból. 

Talán az jobb helyzet lett volna.

A lábai mintha akarata ellenére mozdultak volna, vitték előre és előre és előre, egészen az anyja és apja várakozó párosáig. A bőröndje szokatlanul nehéznek érződött. Égetve viszketett a jobb alkarja.

Olvasott egyszer erről. Hogy is hívták? Fantomfájdalom?  Nem. Az az amputált végtagoknál fordul elő...Miért gondol amputált végtagokra?

Nagyot nyelt. Megállt a szülei előtt, és szinte reflexből mégjobban kihúzta magát. Mély lélegzetvétel. Kivár. Rezzenéstelen arc, ne törd meg a szemkontaktust...

- Regulus. - szólalt meg az apja üdvözlésképpen. Az anyja csendben figyelte.

A fiú először betanultan fejet hajt, majd újra felnéz, és megszólal.

- Apám. Anyám. - kis szünet. - Indulhatunk.

A visszaút csendben telik. Az apja néha kérdez a tanulmányi eredményeiről, anyja a kviddicsről tesz fel egy kérdést, de ezen kívül csend. Folytogató, gyilkos csend. A lépcsőjük elé érve Sipor várta őket. A manó gyorsan átvette a bőröndöt az "ifiúrtól", ahogy ő mondta mindig, majd eltűnt a vaskos ajtó mögött. Pár pillanattal később Walburga, majd Orion is bementek. Regulus belépett, és az ajtó csukódásával mintha még több láthatatlan súly nyomása alá került volna. Követte az étkezőbe a két felnőttet, helyet foglalt a szokásos helyén. A manó, Sipor, már ügyesen szolgálta fel a különféle fogásokat, és Regulus egy pillanatra elgondolkodott, hogyan lehet ilyen gyors egy manó, pedig tudta, hogy ezek a lények bárhol tudnak hoppanálni. Manómágia. Még most is igen keveset fedeztek fel erről. A manók sajátos mágiájáról. Az alkarja még mindig égetett. A szék kéztámlájára fektette, és most az egyszer hálás volt, hogy ezek a Merlin tudja milyen régi székek állandóan hidegek. Már nyúlt volna a szedőkanálért, mikor megállította magát - hiszen csak a Roxfortban szedett magának. Itt, itt Sipor szedett. Mindig. Megvárta, míg az apja elkezd enni, csak azután fogta meg az ezüst, túldíszített kanalat. Gombóc volt a torkában, a gyomra még egy golflabdánál is apróbbnak érződött, de evett. Lassan, egyenes háttal, ahogy belénevelték. Legalább a szíve nem vert már annyira vadul. A csendben csak a kanalak és tányérok egymáshoz ütközése hallatszott, de Regulus nem tudott megnyugodni - minden mozdulatra vagy kisebb neszre felfigyelt. Szerencsére a drága szülei vagy nem vették ezt észre, vagy nem érdekelte őket, (sokkal biztosabb volt az első opció, mivel azt sem tudták, mi a fiuk kedvenc időtöltése - bár ez nekik sehogy sem számított) Regulus mégis a lénye minden részecskéjével igyekezett legalább annyira megnyugodni, hogy a gombóc eltűnjön a torkából.

Az első szó a második fogás vége felé hangzott el.

- Regulus. - kezdte anyja. A nő kezei tovább szeletelték fel a tányérján fekvő hússzeletet, miközben magyarázott. - Mint a levelünkből már tudhatod, a Sötét Nagyúr be szeretne avatni, méghozzá minél hamarabb. - közölte. A hangja kimért volt és érzelemmentes. Hideg. Letette az evőeszközöket a tányérra támasztva, majd összekulcsolva a kezeit felnézett a fiára. - Fontos, hogy jó benyomást kelts. Csak idén lettél bevezetve a társaságba, és meg kell értened, ez egy kiváltság, hogy a vezetőnk rögtön észrevett.

Orion bólintott, de nem szólt hozzá.

- Megtiszteltetés ez, anyám. - válaszolt Regulus. - Ugyanakkor...

Walburga közbeszólt.

- Megértem, hogy aggódsz, Regulus, de hidd el, semmi okod rá. Hibátlan vagy, és ezt...ezt a Nagyúr is látja. - egy pillanatra mániákus rajongás villant az asszony szemében, de gyorsan eltűnt. - Te vagy az egyetlen reménye a családunknak, Regulus. Tudom, hogy teljesíteni fogsz, méghozzá tökéletesen. Értetted? - kérdezte a nő.