Ez a történet több részből áll, mindegyik egy életutat kísér végig.
Az első rész egy 203 éves mágus és egy halálos beteg, 25 éves fiatalember történetét meséli el.
Ventu, a hatalmas erejű légmágus, akit születésétől fogva az érzelmek elhagyására nev...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az Ilum-hegy déli lejtőjét megtörő apró fennsíkon ősöreg fenyők emelkedtek az ég felé. Ágaik alatt egy kis ház rejtőzött. Napnyugta után két órával sem volt még teljesen sötét. Az ikerholdak közül az északi Entrion hűvös fénye misztikus leplet borított a tájra, míg égi testvére valahol a látóhatár pereme alatt rótta végtelen, ellentétes irányú útját. Az égboltot átszelő Csillagösvény csak egy halvány szellemkép volt, a hold fényével nem vehette fel a versenyt. — Ventu...! Ventu...! A mágus elméjében a szavak sokadszor visszaverődött, elhaló visszhangként zúgtak. Ha nem a nevét kiáltják, talán nem is értette volna. Már megint! Ez a szellemhang éppen elég volt arra, hogy kizökkentese a mély meditációjából. A szemét nem nyitotta ki. Egész testével érezte az Entrion hideg fényét, és jótékony energiáit. Szeretett volna mielőbb visszasüllyedni a mély meditációba, és addig sütkérezni ebben a fényben, amíg csak lehet. A biztonság kedvéért kiterjesztett érzékeléssel, hallótávolságon belül leellenőrizte a környezetét. Természetesen senki sincs itt rajtam kívül! Az inkább kísértetre, mint élő emberre hasonlító férfi egy kikövezett peremen, gőzölgő, meleg vizű tavacska mellett ült. A fenyők által félig körbevett békés zugban, csak a kíváncsi Entrion fénye volt képes elérni és megérinteni őt. Keresztbe tett lábakkal, meditációs pózban, csukott szemmel belső úton járt... volna. Testét vibráló, kékes fény vette körül, ami fokozatosan halványodott, majd kihunyt. Sápadt, beesett arcát hosszú, ősz haj keretezte, fehér ruhája finoman lengedezett az enyhe szellőben. A megjelenése egyszerre volt félelmetes és szépséges, megnyugtató és zavart keltő. A mellette lévő meleg vizű tóból lágyan szállt fel a vízgőz, ami hamar elenyészett az este hűvösében. Bárhogy is próbálkozott, a korábbi áldott, fénylő állapotába nem tudott visszatérni. Nem volt képes tovább koncentrálni, ez a semmiből érkező kiálltás túl nagy hullámokat keltett az elméjében, még a teste is finoman rezgett tőle. A fehér ruhás férfi alakja, még a fénye nélkül is elütött az árnyaktól. Lassan rányitotta világos íriszű szemét a halandók valóságára, alig látszó zavarodottság villant a tekintetében, ami hamar el is enyészett. – Ez így nem fog menni! – mondta ki hangosan. Bár csak magának beszélt, a hegytető csendjében csaknem kiáltásnak hallatszott. Talán egy kis séta jót fog tenni, három napja ülök itt mozdulatlanul — gondolta, majd egy kicsit nehézkesen felállt, és kisétált a fennsík peremére, ahonnan láthatta a hegy lábánál elterülő, felhővel borított várost és az egész környékét. A távoli mélységben szines tűzijátékok szúrták át az eget, a vékony felhőfoszlányok fátylain is sejtelmesen, elmosódva látta a vibráló örömfényeket. Ő volt a messzi vidék legmagasabb pontján élő ember, ha annak lehetett még nevezni: Ventu az útja végén járt az emberi létből valami magasabb, magasztosabb felé. Most mégis egy elhaló, képzeletbeli hang képes volt megzavarni.
A peremen erősebb volt a szél, mint a ház melletti rejtekben, a ruháját és a haját tépázta. Szinte alig érzett belőle valamit. Kétszáz éves elmúlt már, és bár a teste fiatalon megállt az öregedésben, az elmúlt száz év nem csak a kinézetét változtatta meg, hanem azt is, miként érzékeli azt a valóságot, amit minden erejével el szeretne hagyni. Ezt a hangot nem először hallotta az elméjében, ismerősként fogadta, mondhatni számított is rá. Az elmúlt évtizedben, amikor Esdeor városában fesztivál, verseny vagy egyéb nagyszabású esemény volt, különböző formákban "meglátogatta". Legtöbbször vidáman, szinte játékosan szólongatta, hívta magához, ritkán volt megtört és szomorú. Most hallotta először ennyire gyengének és elhalónak. Készülj fel rá, hogy a Világ Hívása meg fog látogatni, mondogatták a bölcs mesterek, akik felkészítették az istenné válás folyamtára. Nem egyszerű elhagyni a halandók földjét, a Világ mindent meg fog tenni, hogy visszahívjon. Az ember helye a földön van, nem a felhők felett... A Világ Hívása — ízlelgette magában a kifejezést Ventu. Mindig is öreges babonának tartotta. Számtalan oka lehet egy hangnak a fejében. Méghogy a Világ hívása! Minden energiaörvény, mint amilyen az Ilum-hegy csúcsát is érintette, elvékonyította a fátylat a különböző valóságok között. Persze, erre sincs semmi bizonyíték. Ha nem a képzeletem játszik velem, akkor szellemek hangja is lehet. Sok embert hagytam magam mögött, senki nem él már a kortársaim közül, de még a következő nemzedékből sem. — Miért nem nyugszol meg végre, és készülsz az újjászületésedre? Teljesen értelmetlen szólongatnod engem! — mondta hangosan. Senki nincs itt, az elmém fáradt, az agyam pedig túl öreg. Tele vagyok régi emlékek visszhangjával. Ugyan ki szólongatna engem?
